Virágvasárnappal megkezdődő Nagyhét, elvezet bennünket a Szent Három nap ünnepléséig, sajátos, évente csak egyszer ismétlődő imaformáival, liturgikus jelbeszédével s a szövegek sajátosságával hathatósabban beszél, mint a legjobban szerkesztett szentbeszéd. A liturgia oly mélységekben s oly gazdagsággal, a szavak és jelképek szintjén oly drámai elevenséggel tanítja számunkra hitünket, hogy azzal a legjobb hitszónok sem versenyezhet. Ezért szükséges, hogy a világi hívő is lelkiismeretesen készüljön fel imakönyvei segítségével ezekre a szertartásokra, ne csak hirtelen betérjen a templomba, hanem már előre hangolódjon rá a szent eseményre, gondolja át azt.

Virágvasárnap klasszikus kezdőénekének első két sora így hangzik: „Megváltó királyunk elébe megyünk, méltó tisztelettel Urunkhoz legyünk!” (SzVU! 77, 1. vsz.) Az öröm, a dicsőítés éneke ez, amellyel a nép fogadja várva várt, végre megérkező királyát. Az evangéliumokból tudjuk, hogy Jézus útja, a hozsannás bevonulás a Templomba vezetett, amelyet aztán Jézus megtisztított, majd ott csodákat tett. Mi is így fogadjuk templomunk előtt vagy annak előterében az érkező királyt: tisztítani, gyógyítani érkezik hatalommal. Ahogy bevonulása végén ostorcsapásos rendrakás állt, úgy a virágvasárnapi barkás-körmenetes bevonulásnak is bűnbánati jellege kell, hogy legyen számunkra. A mi rejtett belső szentélyünkbe, szívünk világába is érkezik a Megváltó, a Király. Bennünk, a Szentléleknek szentségek által megszentelt elven templomaiban is erővel hat - ha nem talál zárt kapukra. A liturgikus körmenet tehát, amely a megnyílt templomkapun át belép a templomtérbe, s a szentélyig, az oltárig vezet, nem csak Jézus jeruzsálemi, Templomig tartó bevonulását jelképezi - de sajátos módon lelki képe ez annak is, hogy megnyíló kapuinkon át a Megváltó szívünk szentélyébe is bevonul.

Azonban ennek a dicsőséges bevonulásnak a liturgikus színe nem az arany, a királyi fenség jele; hanem a vörös, a piros, a kiomló vér, az áldozat színe. Krisztus Királysága más, mint a többi királyság, megváltása nem az erő és a felsőbbrendű hatalom gyengéhez való lehajlásának tette, hanem az együttszenvedés, értünk szenvedés útja.

Virágvasárnap, Nagyhét s a Szent Három nap szertartásaiban éljük át mind mélyebben saját hitünket! Legyen számunkra az ünneplés, a szent liturgia, forrás, amelyből meríthetünk, fény, amely vezet, mélység, amelyre kihajózunk - valóság, mely létezésünk szívévé válik!