Te vagy világosságom, Uram,
Istenem, te megvilágítod sötétségemet. (Zsolt 17,29)

Mi ez a betegség rajtunk, mely nem engedi, hogy azt a kevés jót is, amit megértünk, amit szeretnénk, nem tudjuk megvalósítani?
Keserűen kell apostoloddal megállapítanunk:
„Azt sem tudom, mit teszek. hiszen nem azt teszem, amit szeretnék, hanem amit gyűlölök.”
Lelkünk mélyén, a lelkiismeret szaván keresztül halljuk hangodat,
kiépítjük terveinket,
megfogalmazzuk jórafordulásainkat,
és annyi vereség, annyi szégyen,
annyi megaláztatás után sem tudunk Hozzád térni, Urunk!
És miért van az, hogy a megkezdett jóban olyan könnyen elfáradunk?
Milyen torzulásokat hoz életünkbe,
hogy nem tudunk elszántan kitartani a fogadott és a megkezdett jóban!
Az igazságot majdnem hazugsággá merevítjük,
a szeretet pedig majdnem gyűlöletté,
a fogadott és ígért áldozatokba belefáradunk,
az erényeknek látszatával megelégszünk.
Amikor állanunk kellene, hagyjuk magunkat sodortatni,
de nem a Te erőiddel,
hanem az ember, a világ, a bűn erőivel.
Sérültek vagyunk, Uram, sebesültek vagyunk.
És ha gyógyító kegyelmeddel beláttatod velünk,
hogy üdvösségünk munkálása „embereknél ez lehetetlen”,
érleld meggyőződésünkké,
hogy „Istennél azonban minden lehetséges.”

(Belon Gellért)