Jézus feltámadása átértelmezi halálunkat, amely immár nem reménytelen végpont, hanem az életre nyíló kapu.

A halálban érint meg minket a feltámadás új élete. Halálunknak Jézus feltámadása általi átértelmezése megszelídíti a haláltól való félelmünket, sőt az élet kellős közepén megengedi a halál igenlését. A halállal való szembenézés helyre teszi értékrendünket, megmutatja az igazán lényegest. Hisz semmit nem vihetünk magunkkal: sem sikereinket, sem vagyonunkat, sem szeretteinket. Csak megadhatjuk magunkat Istennek, üres kezünket nyújtva ölelő karjai felé. A halál közeledtével így békében tudunk élni, a dolgoktól kellő távolságot tartva: munkánk, vagyonunk, a körülöttünk lévő emberek mind-mind relativizálódnak, elnyerve valódi súlyukat.

A halál tudatával való együttélés azt is jelenti, hogy tudatosan, mindig a jelenben, a pillanatban élünk, hogy érezzük: az élet nem más, mint Istentől ajándékba kapott és neki visszaadandó, meg nem érdemelt ajándék. A tudatosan vállalt halál segít, hogy félelem nélkül éljünk, és hogy talán megértsünk valamit az életnek abból a titkából, hogy Isten ereje éppen gyengeségünkben teljesedik ki. A kegyelemnek ez a törvénye nemcsak a halálra, hanem életünk minden pillanatára igaz. Nem teljesítményünk a fontos, hanem hogy odaadjuk magunkat Istennek, hogy gyengeségeinkben és gyengeségeink által az ő ereje fejtse ki működését.

Hinni annyit jelent, mint átvenni az életnek, a halálnak és a világnak Jézus-féle értelmezését. (Anselm Grün)

Adj Uram, örök nyugodalmat meghalt testvéreinknek,

és az örök világosság fényeskedjék nekik,

szentjeid körében, Uram, mindörökre, mert jóságos vagy!