Mária Magdolna még pirkadat előtt a sírhoz megy. Sötétség van, e világ sötétsége. A sötét könnyen behatol az emberi szívekbe, homályba borítja őket, s olykor alig pislákol bennük az élet.
A világban az erőszak győz, és győzelme egyenesen elkerülhetetlennek tűnik. Érezhettük és láthatjuk, hogy Pilátus óvatos semlegessége győz, aki bár mindent ért, és nem megölni, hanem bizonyos mértékig inkább megmenteni akarta volna Jézust, mégsem így dönt, mégsem védi meg, hanem kimondja az ítéletet.
Ilyenek a mi jámbor érzéseink is, amikor nem állítjuk őket a szeretet oldalára, vagy amikor kicsinyek maradnak, és nem növeljük őket a jóságban, vagy nem vállaljuk a következményeket és nem akarunk áldozatot hozni. A világban Júdás harminc ezüstje, a birtoklásvágy, dolgok, mint bálványok imádása győz, és észre sem vesszük, hogy így adjuk el legnagyobb kincsünket, a szív szép világát, és a végén kétségbeesünk. Ezáltal uralkodik a sötétség a világban és bennünk.

Mária Magdolna amint a sírhoz ér, látja, hogy valaki elhengerítette a bejárathoz helyezett követ, amely súlyos, akár a halál. Azonnal Péterhez és János apostolokhoz fut: „Elvitték az Urat a sírból”, majd szomorúan teszi hozzá: „S nem tudni, hova tették.” Úgy tűnik teljesen elveszett a remény, a bizakodást, a ráhagyatkozást elnyelte a semmi. A gonosz teljes diadala ez.
Sok ilyen elkeseredett asszony van, akik nem sírhatnak reménytelenségük, kétségbeesésük felett. Ő, a valamikori bűnös asszony – Mária Magdolna bírja indulásra a két megijedt, tétovázó apostolt. Ők is azonnal a sírhoz futnak.
Ez a rohanás jól kifejezi minden tanítvány, minden közösség, de az egész világ kétségbeesését is, hiszen mindenkinek szüksége van az Úrra, az Istenre, a jövőre, az örökkévalóságra, valamire, ami nem okoz csalódást, aminek soha nincs vége.

És a feltámadással minden megváltozik. A szív futni kezd, az érzések új erőre kapnak. Mi is lélekben futásnak eredhetünk! Újra találkozhatunk a másik emberrel. Az élet nem ért véget! A remény nem a múlté! Nem a pilátusi semlegesség, nem a harminc ezüst csillogása, nem saját életünk kétségbeesett féltése győz. Húsvét boldogsága ugyan nem mentes a kereszt fájdalmától, de győzelem a fájdalom felett.

Mert Isten legyőzte a bűnt, a sötétséget és a világ vakságát! A boldogság ugyanis nem azt jelenti, hogy nem sírunk, hanem azt, hogy a szeretet letörli a könnyeket. A húsvét ezért sietség, ezért lelki futás, és szívbéli rohanás, mert a földi szeretet siet, hogy utolérje a Végtelen Szeretetet, magát az Istent.

Először János, a fiatal tanítvány ér a sírhoz, de Péter az, aki először belép. A z üres sír láttán mindketten „látnak és hisznek”. Eddig ugyanis nem értették meg az Írást, amely szerint föl kell támadnia a halálból.

Gyakran vagyunk így mi is: nehéz elhinni, hogy az élet feltámadhat. Könnyű belenyugodnunk a gonoszba, az erőszak logikájába, amely oly egyértelmű és szörnyű módon van jelen Jézus történetében. A húsvét azonban megnyitja szívünk kapuit, amelyek bezárkóztak a szomorúságba, a kudarc érzésébe, a csalódásokba és reménytelenségekbe.

Amikor sikerül eloszlatnunk egy kis darab sötétséget, amikor a kétségbeesett szorongás a szeretet fénysugarával találkozik, a könnyek felszáradnak, a magány társra lel, az idegenből testvér lesz, amikor eljön a béke, a gyengét valaki megvigasztalja, egy haldokló szeretettől kísérve Isten kezébe ajánlja magát, akkor a világ feltámad!

Ezért higgyünk jobban a szeretet erejében, amely legyőzte a gonoszt, és amely szeretet tesz bennünket is kitartóvá.

Ne féljünk! Krisztus feltámadt, és nem hal meg többé! Ez a mi erőnk, örömünk és örök jövőnk.