Istenem! Lám az egyházi évben megint eljött az advent. Ismét a vágyakozás imáit mondjuk. Ismét a remény és az ígéret dalait zengjük. Újra meg újra összesűrűsödik minden ínség, vágyakozás és hívő várakozás ebbe az egyetlen szóba: „Jöjj!”

    Mily különös imádság ez! Hiszen Te már eljöttél, sátort vertél közöttünk. Megosztottad velünk életünket örömeivel, lassú hétköznapjaival és keserű végével együtt. Hívhatunk még „Jöjj” szavunkkal valami többre, mint erre? Közelebb jöhettél volna már az első eljöveteledkor? Hiszen annyira magadévá tetted közönséges életmódunkat, hogy már alig tudunk téged a többi embertől, megkülönböztetni. Mégis ezt imádkozzuk: „Jöjj!”

     Örök advent vagy talán, aki soha nem jön úgy, hogy általa minden várakozás beteljesülne? Csak az elérhetetlen messzeség vagy, aki elé minden idők minden nemzetsége, a szív minden vágyakozása véget nem érő utakon zarándokol? Közelebb jutott az emberiség hozzád azóta, hogy ezer meg ezer évvel ezelőtt megkezdte legédesebb és legfélelmetesebb vállalkozását, hogy téged keressen? És én eddigi életem folyamán közelebb jutottam hozzád?

    Így kiáltunk feléd: Jöjj, jöjj el te, aki soha el nem távozol! Mert a te napodnak soha sincs estéje. Mert a te valóságod nem ismer véget. Jöjj el, jöjj hozzánk, mert mi mindig a vég felé közeledünk. És mivel mi önmagunkat meg nem válthatjuk. Eljöveteled sem nem múlt, sem nem jövő, hanem önmagát beteljesítő jelen. Engedd, hogy eljöveteled örök adventi órájában élhessek. Amen.