Az ószövetségi szentírás huszonhatszor is beszél Isten szívéről. Ezek közül is különös jelentőségű Ozeás próféta tanítása, melyben a mindenség teremtő Istene arról szól, hogy „megrendül és könyörületre indul a szíve”.

     Ezt a megrendült és könyörületre indult isteni szívet, Jézusnak Szent Szívét szemléli az egyház. Benne nyilvánul meg Istennek az emberek iránti felmérhetetlen és szenvedélyes szeretete, amennyiben nem adja meg magát az emberi hálátlansággal szemben, hanem Egyszülöttjét küldi, hogy kimentse az emberi nemet a bűn rabságából. A Keresztre feszített átszúrt szívéről elmélkedve láthatjuk, hogy Jézus Szívében fejeződik ki a kereszténység lényegi magja: Krisztusban tárult fel és adatott nekünk az evangélium forradalmi újdonsága, vagyis a Szeretet, mely megvált bennünket és éltet minket immár Isten örökkévalóságában. Ezért tanítja Szent János: „Isten úgy szerette a világot, hogy saját egyszülött Fiát adta oda érte, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Az ő isteni szíve szólítja meg a mi szívünket és arra hív, hogy kilépve önmagunkból, emberi biztonságunkból, egészen hagyatkozzunk rá. Ez a felhívás, hogy „maradjunk meg a szeretetemben”(Jn 15,9) minden megkereszteltet érint.
     „Engedjük, hogy Krisztus egészen megszerezzen magának bennünket!”