SZENT ISTVÁN KIRÁLY, MINT SZIKLA KRISZTUS EGYHÁZÁBAN

1038. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén István király az ország vezetőinek és püspökeinek társaságában végrendelkezett. Országát és koronáját, népét és lelkét a Szűzanyának ajánlotta fel. Kire bízhatta volna jobbra, mint Máriára, akire a mennyei Atya az ő egyszülött Fiát, Jézusát bízta. Még aznap az örökkévalóságba költözött. A magyar nép érezte, hogy István király személyében a dinasztia megalapítója, a kimagasló uralkodó és államalapító hunyt el, az erős és igazságos király, aki a szigort szelídséggel tudta párosítani. Tudott harcolni, ha a szükség úgy kívánta; mindazonáltal békeszerető volt. Támadó hadjáratot nem kezdeményezett, harcias nemzetét a gyümölcsöző béke világába vezette, és a még túlnyomóan vándorló, nomád életvitelű népet a letelepedésre szoktatta.
Az ország határain kívül is nagy tiszteletnek örvendett, egyrészt történelmi szerepe miatt, másrészt azért, mert menekülteknek és más sorsüldözötteknek menedéket nyújtott, a Szentföldre, Konstantinápolyba, Ravennába vagy Rómába zarándokló népnek pedig vendéglátást és kedvező átvonulást biztosított.
Szent István halálakor – a Képes Krónika szerint - „Azonnal Magyarország-szerte gyászra fordult a lantpengetés, az ország népe mind, nemesek és nem nemesek, gazdagok és szegények egyaránt siratták a szent király halálát, bőséges könnyhullatással és sok jajszóval gyászolták az árvák kegyes atyját. A szomorúság és fájdalom jeléül gyászruhát öltöttek, az ifjak és szüzek három évig nem táncoltak, elhallgatott a mindenféle nyájas, édeshangú muzsikáló szerszám, hű szívek siralmával siratták őt; vigasztalhatatlan, nagy volt a siralom” (70. rész). Méltatlan vezetőink miatt, énekben fogant fájdalommal szólítgatja népünk évszázadok múltán is a Szentkirályt:
„Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga, ki voltál valaha országunk istápja? Hol vagy, István király? Téged magyar kíván, gyászos öltözetben, teelőtted sírván.
Negyvenöt év után (1083. aug. 20) emberi nagysága a szentség fénye által eszményi magasságba került: Magyarok fénye, ország reménye, légy áldott Szent István király! Az áldó megemlékezés mellett az igaz hit plántálójának közbenjárását eleink énekével kérjük: Szent hitben tarts meg, Jézusnál áldj meg, Légy áldott Szent István király!
____________________________________________________________________________________

Az első keresztény ezredfordulót nem a rémület, félelem és világvégevárás jellemezte, hanem a remény és a bizakodás. A magyarság történelmének legdöntőbb fordulója ebbe a mozgalmas korba illeszkedik. Itt található az a kiemelkedő személyiség, aki a történelmi változások tevékeny részese, sőt irányítója: Szent István király, Magyarország fővédőszentje. Miközben feladatát teljesítette – írja dr. Török József -, túlnőtt téren és időn, „odafönt” gyűjtött kincseket. Ezzel kiérdemelte a szent jelzőt, eszményi ember lett.
Az ünnepi perikópa alapján tekintsünk fel Szent Istvánra, a vezetőre, aki ezer évvel ezelőtt a magyar nemzet gerince lett világos látásával, határozott tenni akarásával és mélységes krisztusi hitével.
A bölcsességi irodalom kedvelt témája volt, amit minden embernek, nemcsak a vezető embereknek meg kellett szívlelniük: az egyenes út, az igazság útja, amely az élethez vezet. Aki ezen az úton jár, megtalálja Isten gondviselését és nem botlik meg. „Az igaz ember útja olyan, mint a hajnal pirkadása, amely egyre világosabb, míg fényes nappal nem lesz.”

1. Szent István király megismerte az életre vezető igaz utat (Péld 4, 10-15. 18-27).

Géza és Sarolt fia, Vajk az első térítési hullám idején született 970 körül. A keresztség szentségében a passaui egyházmegye védőszentjének Szent István vértanú nevét kapta, akár csak apja Géza nagyfejedelem. Valószínű, Szent Adalbert Prága püspöke bérmálta meg és mélyítette el az ifjú herceg hitét. A családi házban megismerte az ország állapotát, valamint Kelet és Nyugat fenyegetését. Dinasztikus házasságot kötött 996-ban Regensburgban a bajor fejedelem lányával, Gizellával. Szent Wolfgang Regensburg püspöke gondosan kiválasztott, jól képzett és példás életű papokat küldött Gizella kíséretében a magyarokhoz. István ifjú aráját Nyitra várába, dukátusa (hercegsége) központjába vitte. István főként Gizellának köszönhette a keresztény hitben való megérését. Gizella által úgy ismerte meg Krisztust, akit egyedül érdemes követni, aki minden ember képességét a kegyelem segítségével kibontakoztatja, s az embert boldoggá is teszi. István házasságának első éve a szent király életének megalapozása volt. Ekkor készült fel egészen az ország vezetésére. Amikor apja, Géza 997-ben meghalt Esztergomban, István lett a nagyfejedelem. Háromszori (997, 1003, 1008) hadjárattal kellett megvédenie jogait és a kereszténységet. Első hadi vállalkozásához, amit Koppánnyal vívott, Szent Márton segítségét kérte. Szent István azért lett jó uralkodó, mert meglátta a jövőt. Mai szóval kialakította a közösség vízióját, és felkészült annak megvalósítására.
Senki sem alkalmas vezetői feladatra, ha nem készül fel jövendő feladatára. A prefációban imádkozzuk: „Istenünk, te Szent István királyt adtad vezetőnknek az igazság útján, hogy meglássuk az éji homályban a krisztusi hajnal fényét, és egyenes ösvényen járva, örök hazát és otthont leljünk.”
Isten ezt a helyet, ahol élünk, ma is általunk akarja megváltani. Kötelezzük el magunkat Jézus szolgálatára és dolgozzunk úgy, mintha minden rajtunk múlna. Ha égünk a szeretettől, hogy másokat is Krisztushoz vezessünk, akkor nem csak rátalálunk az igaz útra, hanem azon járva otthont és örök hazát építünk.

2. Szent István mivel maradandó művet akart, házat és hazát a Sziklára, Krisztusra építette (Mt 7, 24-29).

„Ő megtanított, hogy levessük magunkról a régi embert, és kősziklára építsünk országot és életet, hogy minden vihart rendületlenül álljunk.”
Minek van maradandó értéke, mihez vagy kihez köthetjük sorsunkat? Aki Krisztushoz köti életét, az megtalálja jövőjét, az örök életet. Sőt már itt a földi élet viharaiban is helyt tud állni, s az ítéleten sem inog meg. A keresztény élet, vagyis élet Krisztusban, nemcsak reményt ad itt a földön, hanem tartalommal tölti ki az életet.
Szent István életének két korszakát a hegyi beszéd, s annak is a Jézus szava szerint cselekvő „okos ember” határozta meg, aki a házát sziklára építette. Az első korszak 997-től 1019-ig tart. A kényszerű háborúskodás után az ország- és egyházszervezés befejezésével bátran nyit Nyugat és Kelet irányába. A Szentföld felé vezető zarándokutak hazai szakaszát széleskörűen megszervezte. A nemzetközi kapcsolatait bővítette, ezáltal új segítőtársakat talált.
Szent István uralkodásának második korszakára több új egyházi alapítás esik. Bencés monostorokat, apátságokat épít, melyek kihatással vannak az ország életére. Új királyi központot hoz létre Székesfehérvárt, és a Szűz Anya tiszteletére szentelt bazilikával országlásának központja, majd temetkező helye lett. Férfivá cseperedett fia, Imre lelki irányítására Szent Gellértet bízta meg, majd Csanád püspökévé nevezte ki. Szent Imre halála után a befelé fordulás, az imádság, az ország és egyház dolgaival való törődés időszakának bizonyult.

3. Szent István Krisztusba öltözve az Isten gyermekeinek az útját járta (Ef 4, 17-24).

Magára öltötte az új embert, „aki Istenhez hasonló, igaz és valóban szent teremtmény.” Minden cselekedetét teljesen Istennek szentelte, fogadalom és felajánlás útján szüntelen imáiban magát és királyságát a mindenkoron Szűz Istenanya, Mária gyámsága alá helyezte” - jegyzi fel róla a nagy legenda. Utolsó tette is olyan, mint Jézusé a kereszten. Kire bízhatná jobbra fiatal keresztény országát, koronáját, népét, lelkét, mint akire a mennyei Atya Egyszülöttét merte bízni, Máriára. És ezzel a tettével fejezi be földi pályafutását és költözött át az örökké tartó életbe. Íme, példaképünk egy igazi vezető: Szent István király.

4. Jézus minket is vezetőnek akar.

Feladatot és szolgálatot kell teljesítenünk, mégpedig szeretetből. A keresztény vezető az a személy, aki ismeri hivatását, a kapott talentumokat, s azokat a legnagyobb mértékben kamatoztatja a kereszténység szolgálatában. Úgy dolgozik, mintha minden rajta múlna, hogy Krisztus szeretete uralomra jusson. A világot kell közelebb vinni Istenhez. Ez a keresztség-, a bérmálás-, a házasság- és egyházi rend szentségéből ránk háruló feladat: Légy vezető!
Jézus nekünk is ezt mondja: „Én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt. Akkor mindent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek tőle” (Jn 15, 16). Vezetni annyi, mint másokra hatással lenni.

Vezető az:
- aki személyével és viselkedésével másokra hatást gyakorol,
- akinek döntéseit követik,
- akinek hozzáállása követendő példa,
- akitől mások segítséget, tanácsot, irányítást várnak,
- aki bátor és mer egyedül Istenért és Istennel cselekedni.

Vezetőnek lenni magatartás. Aki vezető, vagy akit vezetővé tettek (ti vagytok a világ világossága), annak mindennapi kötelessége tudatosítani a célt, megfogni a munka végét, és a tagokat közös cselekvésre sarkallni.
A vezetőnek természetes és természetfeletti tulajdonságokkal kell rendelkeznie.
A természetes tulajdonságok tanulással, neveléssel megszerezhetők. A vezetői felelősség alól ezért senki sem bújhat ki. Vezetni akarni kell. Az ember értékét az akarat adja – mondta Szent Ágoston. „Aki övéinek, főleg háza népének nem viseli gondját, az megtagadta hitét, és rosszabb a hitetlennél” (1Tim 5, 8).

A vezető legyen:
- Kezdeményező: ismerje az eszményt, az utat, tudja, mikor és mit kell tennie. Nyitott szívvel és nyitott szemmel járjon az emberek között.
- Kockázatvállaló: Krisztusért személyes érdekeit tegye félre és számítson a kudarcra is.
- Felelősségtudó: cselekedjék következetesen és határozottan.
- Nagylelkű: fenntartás nélkül gyöngéden és őszintén adja magát.
- Hiteles: amikor ő az, aminek mondja magát.
Kezdeményezés, kockázatvállalás, személyi felelősség, nagylelkűség nélkül nem lehet sohasem hiteles a vezető. Ezek a vezető természetes tulajdonságai, amely mellett a természetfeletti tulajdonságok is megvannak. A kegyelem rendelkezésünkre áll, csak rá kell hangolódnunk Krisztusra.

A vezető természetfeletti tulajdonságai:
- Az élő hit: hittel és Istenre hagyatkozó gyermeki bizalommal kér és cselekszik.
- A remény: Isten verhetetlen, jelen van és segít megoldani gondjainkat.
- A szeretet: tudatos elfogadás. Ha szolgálok, akkor szeretetben vezetek.
- Az alázat: tudja, hogy minden Isten ajándéka (Jak 4, 6b). Féken tartja hiú dicsőségvágyát, nem emeli magát senki más fölé, és az erényeket gyakorolja.

Keresztény vezető az, akiben a természetes és természetfeletti tulajdonságok együtt vannak, hogy a közösségben dolgozni tudjon, akit nem kap fel a szél, és nem forgat szélkakas módjára. Tudja, hogy Krisztusban, Krisztussal és Krisztusért, hol, kivel, mit kell tennie.

Szent István királyunk élete nyomán felismerhettük hivatásunkat és akarjunk környezetünk jó vezetői lenni: először otthon a családban, majd a munkaközösségben és a társadalomban. Alapozzuk életünket Krisztusra, mint Szent István király.

„Vessük le magunkról a régi embert, és kősziklára építsünk országot és életet, hogy minden vihart rendületlenül álljunk.” (Praefatio)

Szűz Mária mennybevételének hittitka azt az igazságot foglalja magában, hogy Jézus anyja, a Boldogságos Szűz Mária, halála után testével-lelkével a mennyei dicsőségbe felvétetett. E hittételt a kinyilatkoztatás nyomán az Egyház mindenkor vallotta. Az efezusi zsinat (431) Máriát „theotokosz”-nak, istenszülőnek nevezte. Jeruzsálemben már az 5. században megemlékeztek a Boldogságos Szűz égi születésnapjáról. Az ünnepet Dormitio sanctae Mariae, a szentséges Szűz elszenderülése névvel illették. A 6. században egész Keleten elterjedt az ünnep. Rómában a 7. században, s itt a 8. századtól Assumptio Beatae Mariae, a Boldogságos Szűz menybevételének nevezték.
A magyar Mária-tisztelet gyökereit Szent István királyunk országfelajánlásából eredeztetjük. Ám érdemes röviden átgondolni, hogy a Mária-tisztelet rohamosan gyors elterjedésének és felvirágzásának hátterében mi állhatott.
Szent Gellért püspök kisebbik és nagyobbik legendája is arról ír, hogy - tanítása nyomán a magyar nemzet Krisztus anyjának nevét ki nem ejti, hanem csak Úrnőnek mondja, hisz Pannóniát is Szűz Mária családjának nevezte Szent István király -, aki lobogóira Mária képét festette. A szent király országos törvénynapját minden évben augusztus 15-én, azaz Mária elszenderülésének és mennybevételének ünnepén tartotta Székesfehérváron.
A nagyobbik Gellért-legenda szerint István épp egy Nagyboldogasszony-napi prédikációja miatt szerette meg Gellértet, aki a Napbaöltözött Asszonyról beszélt, s aki a kéréseknek nem tudott ellenállni, ha azokat az „Irgalmasság Anyjának” nevében tették fel neki. Az akkori ezredfordulós, Krisztus eljövetelét váró időszakban úgy érezték, az emberiség rászorul az Irgalmasság Anyjának segítségére.
Boldogasszony kifejezésünket sokan a kereszténykor előtti pogány női istenalakra vonatkoztatják. Barna Ferdinánd és Kálmány Lajos, a Szeged környékén sokat kutató római katolikus pap voltak e nézet első képviselői. Megállapítja, hogy a Boldogasszony egy ősi asszonyistenség neve lehetett, amelyet valószínűleg Szent Gellért püspök tanácsára alkalmazhattak a hittérítők Szűz Máriára. Eszerint a boldogasszony kifejezés nem állt túl messze a Szent Mária (Sancta Maria) névtől, ahogyan a latin hívja gyakran Máriát, akinek neve helyett az úrnő (=asszony) szó használata lehet a tisztelet vagy a névmágia jele is.
A korabeli magyar nyelv vallási szókészlete meg volt, amelynek segítségével eleink a keresztény tanításokat ki tudták fejezni. Ezt a nyelvi anyagot Vargyas Lajos néprajzkutató vonta alapos elemzés alá. Keresztény szókészletünk tekintélyes része, mégpedig az egyházszervezetre és a szertartásokra utalók latin, görög, szláv nyelvekből való átvétel. Ám a keresztény tanítás és erkölcs kifejezésére őseink magyar szavakat alkalmaztak, azaz rendelkeztek megfelelő fogalmi készlettel. E fejlett réteghez tartozó szavak: jonh (lélek), áld és átkoz, imád, menny, id (szent), Isten, ördög, üdvözít, üdvösség. Ehhez kapcsolódott még a mind világi, mind vallási vonatkozásban használt szavaink csoportja: böjt, vétek-vétkezik, bűn, bocsát, búcsú, hisz, hit, teremt, örök. Ezekből a kereszténység szókincse bomlik ki előttünk, s jelentésük tehát nem lehetett messze a keresztény tartalmaktól, ezért alkalmazhatták rájuk. A magyarság világképe tehát az ezredforduló körüli években alkalmas volt a kereszténység nyelvi megjelenítésére. Nem véletlenül írta Luitprandt cremonai püspök 950 körül, miután a magyarokkal egy éven át állandó érintkezésben volt, hogy "gens hungarorum videlicet christiana..." azaz "a magyar nemzet nyilvánvalóan keresztény".
A magyarországi latinban, közvetve a magyar nyelvben azonban a latin regina (királynő) mellett megtaláljuk a domina (asszony, úrnő) és a magna domina (nagyasszony) kifejezést is. Dümmerth Dezső történész úgy gondolja, a Szent István király legendáját író Hartvik püspök tudta, hogy a magyar nyelvben létezik egy kifejezés „a boldogasszony (úrnő, uralkodó úrnő, asszony)”, amelyet Máriára vonatkoztatva valamiféleképpen vissza akart adni a fordítás során. Ezért használta a fenti latin fogalmakat.
A honfoglalás után, az államalapítás idején a nyelvi alap tehát készen állt egy ilyen kifejezés befogadására. A halványuló pogány vallási képzetek találkoztak a Mária-tiszteletben erősödő keresztény vallásossággal, amely egybeesett a rendi megújulással. Ez kellő alapot adhatott a Mária-kultusz felerősödéséhez és rohamos elterjedéséhez.
 

Az ember lelki elmélyülése az Isten szeretetének titka előtti hódolattal kezdődik. „Szeret az Isten”: csak ilyen alapállásból kiindulva lehet megállni az élet többi titka előtt is. Kérjük a kegyelmet, hogy ne csak értelmünket, hanem érzelmeinket is magával sodorja Isten irántunk való szeretete.
"Az Ige, az igazi - világosság, amely minden embert megvilágít... a tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek." (Jn l, 9-12). - Szent János evangélistának ez a kozmikus méretű meglá¬tása magában hordozza az ember valóságát, tragédiáját és esélyét. Valóságát - amely azt jelenti, hogy az ember Istenre tájolt lény; ezt fejezi ki az, hogy "övéi közé jött", "tulajdonába jött". Tragédiáját - mert övéi nem fogadták. Sajnos, az ember képes ar¬ra, hogy nemet mondjon Istennek és ezt a képességét saját kárára használta és használja is. A bűn, az Isten ellen lázadó "nem szolgálok" magatartás a mai ember tragédiájának is kiindulópontja. Rendeltetését - esélyét, örök távlatát: „hatalmat adott arra, hogy ismét Isten gyermekei lehessünk", megnyitotta a hazafelé vezető út sorompóit.
Mondjuk ki ezt a szót ISTEN és hagyjuk, hogy vezesse gondo¬latainkat és érzelmeinket. „Ki az Isten?” - Ez a kérdés előbb vagy utóbb kérlelhetetlenül ránehezedik minden gondolkodó emberre. És nincs rá kész, előre megadott válasz. Mindenkinek saját magának kell megtalálnia azt. És életünk minden új szakaszában új választ kell keresnünk. Mert Isten sohasem csak Isten, hanem mindig az én Istenem! Róla nem lehet "semlegesen", "objektív módon” beszélni, mint ahogy a fákról és tárgyakról beszélünk - mondja Martin Buber. Hitelesen Isten¬ről sem lehet beszélni, hanem mindig csak Istennel. Tragédia, ha valaki úgy gondolja, már megtalálta a végső választ, aki úgy véli, hogy tudja ki az Isten.
Szirakuzai Dénesről mesélik, hogy megkérdezte Szimonisz filo¬zófust, mondja meg neki, ki az Isten? A filozófus előbb egy nap gondolkodási időt kért, aztán egy hét haladékot kért, majd egy hóna¬pot, végül az egész életet. - Aquinói Szent Tamásról pedig azt mondják, hogy már mint kisfiú a Monte Casino-i szerzeteseknél az egyiktől a másikig szaladt kérdezgetve: "Atyám, mondd meg nekem, ki az Isten?" Mégis, élete végén elismerte titkárának: "Minden, amit Istenről írtam, nem ér semmit!" - Hasonlóan vallott magáról élete alkonyán Karl Rahner is: "Tudom, hogy Istenről nem tudok semmit. Mégis köteles vagyok szeretni őt – Ő maga miatt." - A mi ismeretünk Istenről mindig töredékes és soha nem is lehet teljes. De növekednünk kell ismeretében. Hagyjuk, hogy lenyűgözzön bennünket Isten titkának mélysége. Ki az én Istenem? Szépen fejezi ki ezt a belső, tépelődést Paul Roth Istenem, hogyan nevezzelek? prózai versében:

Mily sok neved van, Istenem!
És melyik az igazi?
Atyának nevezzelek?
Vannak atyák, akik zsarnokok,
Úrnak nevezzelek?
Az urak sokszor kényurak,
kik rabszolgákat tartanak.
Nevezzelek talán királynak?
Királynak lenni mit jelent manapság?

Tudom, tudom,
ezek a nevek olyanok, mint a kulcsok,
segítenek megérteni a Megragadhatatlant,
a Kifejezhetetlent.
Mondanak valamit Rólad, Felőled,
de még többet mondanak magunkról:
hogyan képzelünk el Téged.
Nincs olyan Neved, mely mindent kifejezhet
minden időben és mindenkinek.
Mert nem is mondhatunk el mindent,
hiszen minden kor és minden ember
kell, hogy újra felfedezzen Téged és Neved.
Szükséges azonban, hogy beszéljünk Veled,
s szeretnénk mégiscsak Neveden szólítani.

A régi nevek ugyan kissé idegenül hangzanak,
de név nélkül, attól félek,
Te magad lennél idegen, mint a hang a telefonban,
mely névtelenül hallózni kezd.

Istent minden kornak és minden egyes embernek ismételten fel kell fedeznie. Gyermekkorunk Istene nem lehet elegendő felnőttkori válságunkban, vagy idős korunk hanyatlásában. Kérjük ezt a kegyelmet mindig lelki elmélyülésünk ideje alatt.