A Szentlélek Isten megjelenése az ember életében mindig azt jelenti, hogy új tér nyílik számára, a régi terheket hátra hagyja, és új életet kezd. A Szentlélek teszi képessé a tanítványokat arra, hogy ezeket az új tereket megnyissák.

Így kezdte az Egyház az első lépéseit. A pünkösdi csoda az egyetemes küldetésnek ebbe a misztériumába avat be bennünket. Az Úr a „magasból jövő erővel tölt el” minket is, férfiakat és nőket, hogy Isten evangéliumáról, a szent örömhírről minden népnek beszélni tudjunk. Új energiával ajándékoz meg bennünket, hogy hatékonyan szólhassunk Jézusról e világ embereinek. Reánk is leereszkednek újra és újra azok a lángnyelvek, melyek képesek az evangélium hirdetésére, mert olyan tűzből vannak, ami éget és átalakít.

Igen, mert vannak szavaink, amelyek felmelegítenek és megindítanak, amelyek megváltoztatják a szívet és megvilágosítják az értelmet, amelyek megerősítik és támogatják azt, akinek erre szüksége van.
   
Ránk is vonatkoznak Jézus szavai: „Vegyétek a Szentlelket!”, amellyel az Úr erőt ad nekünk, hogy megkönnyebbüljünk, hogy megszabaduljunk nehézségeinktől és őszintén szeressünk. Isten elénk helyezte az egész világot, és pünkösd arra szólít fel minket, hogy hagyjuk magunkat vezetni az Szentléleknek, aki által hirdethetjük mindenkinek az Isten szeretetét!

A soproni Szent István templom híveinek 44 fős csoportja a hétfői nap még sötétbe burkolózó hajnalán frissen és lelkesen várt a Budapestről érkező autóbuszra, ami pontosan meg is érkezett 3 budapesti utassal, az idegenvezetővel és a két gépkocsivezetővel.

A hosszú utazásra felkészülve kényelmesen elhelyezkedtünk a kijelölt üléseken és nekivágtunk Ausztrián, Olaszországon és Franciaországon keresztül a célállomásunk, a Pireneusok lábánál megbúvó Lourdes felé.
Hosszú utunkat szakaszokra bontva több látványosságot is megtekintettünk.

Első megállónk nem kisebb látványosság, mint a süllyedő VELENCE, a világörökség része – melynek kikötőjébe ahogy illik, hajóval futottunk be -  legfontosabb látnivalóinak megtekintése, úgy mint a Dózse palota, a Campanile, Piazza Marco Polo, a Sóhajok hídja és sikátorokon át a Rialtó hídig, valamint  Velence legfontosabb látványossága, a Szent Márk bazilika, ahol zarándoklatunk első szentmiséjén vehettünk részt.

Szentmise után visszahajóztunk Punta Sabbióniba, ahol az autóbuszunk várt bennünket.
Utunkat folytatva olaszországi szálláshelyünk felé, elimádkoztuk a rózsafűzért és imákat hallgattunk. Késői órában érkeztünk meg a Ligur tengerpart közelében lévő szálláshelyünkre, St.Bartalomeo-ba, a Hotel San Matteo szállodába. A szálloda dombokkal körül-ölelt olajliget közepében állt, úszómedencéje csalogatott, de inkább az ágyat választottuk.

Másnap kora reggelit követően a Ligur tenger partja mentén folytattuk utunkat, egészen Monacóig, a hercegség államába, Monte Carlóba, a fényűzés és szerencse világába. A híres Casinóhoz egy sziklaomlás miatti útlezárás miatt nem tudtunk eljutni és ez valóban a mi szerencsénk volt. Így megmaradt a pénzünk.

A hercegi palotához azonban eljutottunk, beálltunk a földalatti parkolóba, ahol a FORMA-1-es autók is parkolnak a verseny idején, majd mozgólépcsővel és lifttel a 60 m-es szikla tetején álló Oceánográfiai Múzeum mellett elsétálva érkeztünk meg Monaco Székesegyházához, ahol több, korábban uralkodó Grimaldi herceg és a 2005-ben elhunyt Rainier herceg és felesége Grace Kelly is nyugszik.
A Katedrálistól tovább sétálva a hercegi palota főbejáratához érkeztünk, ahol az őrségváltás koreográfiáját láthattuk. A palota térről mindkét irányban kikötői panoráma tárult elénk. A zászló fent lobogott, ami jelezte, hogy II. Albert jelenlegi uralkodó, vagy a hercegi család valamelyik tagja a palotában tartózkodik.

Sétánktól immár felfrissülve könnyen folytattuk utunkat AVIGNON-ba, a pápák városába, ahol 70 év alatt 7 pápa is uralkodott a hatalmas fallal körülvett városban a 14.szd-ban. A palota  - méreteit tekintve - inkább erődítményre hasonlít, mint fényűző palotára, ennek ellenére, vagy éppen ezért Világörökség részét képezi.
A palota melletti dombon emelkedő, 1111-ben felszentelt Notre Dame des Doms-ban mutatta be Győző atya második szentmisénket. Az apácák – késésünk ellenére – készségesen fogadták zarándokcsoportunkat.
A Rohne folyó partján álló St. Bénezet - híd még megmaradt 4 pillérét a hídon lévő kis kápolnával  még szép napsütésben fotózhattuk le. A hídhoz kötőtő gyermek dalocskát „sur le Pont d,Avignons on y dance, on y dance” meg is hallgattuk menet közben az autóbuszon.

Ezután a Nimes-ben foglalt szállásunk következett, az ETAP-hotelben. Finom és bőséges vacsorát kaptunk, majd / reggelig szabad program keretében/ alvás következett.
Utunk harmadik napján bőséges reggeli után következő célállomásunk felé vettük az irányt, ARLES városába, mely város már i.sz. II. szd.-ban fontos település volt a Rohne folyó partján, bizonyítja ezt a hatalmas római amfiteátrum, és a római színház is, mindkettő 2 ezer éve „állja a sarat” épségben, természeti csapások és háborús események ellenére is. Egész Provence fővárosa is volt Arles a 12.szdban. Itt koronázták Arles királyává Barbarossa Frigyest a St. Trophim bazilikában 1178-ban.
Ebben a méreteivel is lenyűgöző, román + gótikus stílusban épült templomban mutatott be szentmisét Balázs atya.
A város lakossága ünnepélyes felvonulással vett részt a város védőszentjének ünnepnapján, provence-i népviseletben, kicsik és nagyok, öregek és fiatalok, gyalog és lóháton. Ebbe az ünnepi forgatagba pillanthattunk bele, majd a város egykori főterén a FÓRUM-on kávézással vagy fagyizással tölthettünk egy kis szabad időt.

Ezen élmények után már csak alig 500 km állt előttünk LOURDES-ig. Ezzel is megbirkóztunk, útközbeni rózsafűzér imával, filmvetítéssel, énektanulással.
Megtekintettük Bernadett életéről, a Mária jelenéséről, a csodás gyógyulásokról és megpróbáltatásokról szóló filmet, valamint a kántor asszony segítségével begyakoroltuk a lourdesi fellépésünkhöz szükséges tiszta éneklést.
Így aztán gyorsan eltelt az idő és délután meg is érkeztünk a kegyhely főbejáratához és megkezdtük ismerkedésünket a kegyhely látnivalóival.

A jelenés 100. évfordulójára készült el a legtöbb zarándokot befogadó hely. A X.Pius pápáról elnevezett földalatti bazilika hatalmas méretei lenyűgözőek, 25 ezer zarándok befogadására alkalmas, de a nemzetközi szentmisék alkalmával még ez is kicsinek bizonyul. A földalatti bazilika tervezője magyar származású mérnök, Pierre Vágó, aki Jézusra utaló szimbolikus jegyeket rejtett a bazilika belső világába.
A hatalmas tér végén ott magasodott a Szeplőtelen Fogantatás Bazilika, melyet ezúttal csak messzebbről vettünk szemügyre.

Lourdes-i szállásunk a Gave folyó partján lévő Hotel Saint Suzanne-ban volt, ahol finom vacsorával vártak bennünket. A szobák elfoglalása után a „kórus” elindult a kegyhelyre, ahol a 21 órakor kezdődő gyertyás körmenet a Rózsafűzér imával együtt zajlott, az aznap jelenlévő valamennyi külföldi ország résztvevőivel. Pár perces késés miatt aznap már nem „léphetett dobogóra a kórus”, így a csoport többi tagjával együtt tették meg a körmenetet a szél által időnként elfújt gyertyáikkal. Az eső és a szél azonban nem csökkentette a lelki felemelkedést és feltöltődést, amit a közös énekes Rózsafűzér ima nyújtott.
Jól esett a fűtött szobákban nyugovóra térni.

Csütörtökön korán reggel 6.45 órakor zarándoklatunk csúcspontján a Jelenési barlangban – ott ahol Jézus anyja Mária jelent meg 1858. február 11-én Bernadett Soubirusnak - volt a szentmisénk, ahol Győző atya és Balázs atya együtt mutatták be a szentmisét. Az eső, mely megállás nélkül esett, csak a ruhánkat áztatta el, a lelkünket viszont tisztára mosta a szentmise alatt.

A korai mise után visszamentünk a szállodába reggelizni, majd azt elköltve újfent nekiálltunk a kegyhely felfedezéséhez. Sok látnivaló akadt , így elsőnek a Szentségimádás kápolnát, majd a Bernadett templomát, a közelben álló „Betegek fogadóját”majd a Rózsafűzér bazilikát, az elsőként megépült kápolnát, és a fölé épült Szeplőtelen Bazilikát tekintettük meg.
Ezek végeztével 11h-től a dombon lévő 1.5 km-es Keresztutat jártuk végig, melynek X. állomását magyarok adományaiból készítették el.
Dél felé járt az idő, amikor is néhány órás szabadidő keretében mindenki kedvére tehetett, amit szeretett volna. Pl. merítkezni, vagy egyénileg imádkozni, vagy vizet venni a sok vízcsap egyikéből.
Délután egy újabb lendülettel elindultunk a kegyhelyen kívüli látnivalókhoz a városba, így pl. Bernadett szülőházához, a Boly malomba, majd onnan a börtön felé a Cacho-hoz.  Lehetőségünk volt vásárlásra is egy közértben, ki bort, ki sajtot, ki csokoládét vett gondolva az otthon-maradottakra.
Vacsora után a „kórus” jó időben elindult, tanulva az előző esti kudarcból, immár sikerrel, elsőnek érkezve a kórus számára kijelölt helyre. A karnagy úr a próbaéneklésünket elfogadta, ennek tudatában, már nem mozdultunk egy tapodtat sem a fejünk fölött lógó mikrofon alól.

A Processio ugyanúgy zajlott, mint előző este, gyertya, ima, ének, de szerencsére nem esett az eső.
Ismét jól esett a fűtött szoba és a meleg ágy.
Pénteken reggel 6h-kor a Szeplőtelen Fogantatás Bazilika St.Gabriel kápolnájában tartott szentmisével búcsúztunk a kegyhelytől. A mise utáni reggeli végeztével a buszunk elindult velünk a hazafelé vezető hosszú útra.

Egy kis felüdülést hozott a Cannes városában a Croisette-n tett rövid gyalogos séta, a tengerparton lévő Fesztiválpalota vörös szőnyegén készített kötelező fotózkodás, és a gyermeki lelkülettel megáldottaknak a körhintán való két és fél perces száguldozás.
Következő szállásunk ismét a Ligur-tenger közelében lévő San Matteo szálloda, ahol azonban most sem sikerült megmártózni a medence csalogató vizében.

Szombaton eső nélküli reggelre ébredtünk, de ez nem tartott sokáig. Még hosszan gyönyörködhettünk a Földközi tenger kékes víztükrében, majd eltávolodva a tengertől  Szent Antal városát Padovát vettük célba. Tény, hogy az „Il Santo”, - ahogy Antalt még életében „a szent” nevezték - nem Padovában, hanem Lisszabonban született, nagy tisztelet és megbecsülés illette rövid padovai tevékenysége ellenére is.

Padovába érkezésünk előtti pihenőnél egy kedves kis kápolnában volt az utolsó szentmise. Milyen jó a Gondviselés, hogy az úton lévőkre is gondol, akik testi-lelki felfrissülés mellett lelki megújulásra is vágynak. Ez a kis kápolna ezt a célt hivatott szolgálni tökéletesen.

Padovába érkezve a Szent Antal Bazilika értékes ereklyéit, elsősorban Szent Antal örök nyughelyét – ahol 700 éve alussza örök álmát – tekintettük meg, majd a relikviák kápolnájában az ép állapotban maradt nyelvét, továbbá a bazilika művészi értékeit, pl. Donatelló szobrait, freskókat és a kerengőt is.

Ezek után már nem volt más hátra, mint hálaimát mondani azért a sok kegyelemért, amiben a 6 napos - 4200 Km-t megtett - zarándoklatunk során részünk lehetett.
Sopronba érkezve a Szent István templomban valamennyi zarándok elénekelte a Te Deum-ot orgonakísérettel, ami méltó befejezése volt a 6 napos zarándoklatnak.
A hölgyeknek szánt fehér rózsa és a férfiaknak szánt bor, pedig érdemeinken felüli kedves ajándék volt.
Köszönet mindenért.

Gyulay Mária
idegenvezető

Krisztus feltámadását akkor hirdetjük, amikor az ő fénye megvilágítja életünk sötét időszakait, és amikor ezt a fényt meg tudjuk osztani másokkal; amikor tudunk együtt örülni az örvendezőkkel és együtt sírni a sírókkal; amikor melléje szegülünk annak, aki szomorú és reményvesztett; amikor elmeséljük hittapasztalatunkat olyasvalakinek, aki keresi élete értelmét és boldogságát. Magatartásunkkal, tanúságtételünkkel, életünkkel mondjuk el: Krisztus feltámadt! Egész lelkünkkel pedig hirdessük!

Áldott Húsvétot!
Győző atya

„…bűneinket hordozta!”

KERESZTÚT

l. állomás: Pilátus ítélete. Tiszta kéz – piszkos lelkiismeret.

2. állomás: Önkéntesen elfogadni a keresztet annyi, mint felelősséget vállalni saját sorsunkért.

3. állomás: Nem állhatsz lábra, ha nem estél el. De csak azért kelsz föl, hogy folytasd az utadat.

4. állomás: A szenvedés mélységét szívvel lehet csak mérni, nem könnyekkel.

5. állomás: A szeretet azt jelenti: vinni a felebarát keresztjét.

6. állomás: Odanyújtani a kendőt, hogy valaki letörölje az izzadságot annyi, mint a nagy hit kis jelét adni.

7. állomás: Elesni – emberi dolog. Felállni – még emberibb.

8. állomás: Ahhoz, hogy együtt érezz mással fájdalmában, először saját bűneid felett kell sírnod.

9. állomás: Ha felállsz az utolsó elesés után, az azt jelenti, hogy legyőzted a test vonzását.

10. állomás: Ne a kegyelem ruháját vesd le, hanem a bűnét!

11. állomás: A kereszt a leghatásosabb tanítói katedra.

12. állomás: A keresztény csak a jobb kereszten halhat meg.

13. állomás: „Kitartani mindvégig” azt jelenti: csak akkor lejönni a keresztről, amikor már meghaltál.

14. állomás: Jézus halála után a sírok többé már nem „örök nyugvóhelyek”.

A nagyhét és húsvét az egyházi év szíve, középpontja. A húsvéti misztérium a szó legszorosabb értelmében a keresztény élet forrása, hitünk legbelső magja. Jézus húsvétja Virágvasárnap kezdődött és a kereszten teljesedett be. Igyekezzünk magunkat minél jobban átadni az ünneplésnek, elmélyedni húsvét titkában, imádsággal, olvasmányainkkal és részt venni lehetőleg valamennyi szertartáson.

A szent liturgia hitforrás. A papoknak az a feladatuk, hogy a tiszta forráshoz vezessék Isten népét.
A nagyhét utolsó három napja régen a nyugalom ideje volt, a kereskedelmi élet szünetelt, a nép nyugodtan részt vehetett a szertartásokon. Egészen természetes az, hogy a keresztények az év e három legnagyobb emléknapját jól felkészülve és lelki nyugalomban éljék át. Ügyes-bajos dolgainkat és a húsvéti előkészületeket (nagytakarítás) zárjuk le nagyszerdán. Ezekben a napokban elmélkedjünk Urunk megváltó haláláról, szenvedéstörténetéről, Isten ajándékairól.
Testvéri örömmel egymás felé kinyílva "kitágult lélekkel" ünnepeljük a Húsvétot.
"Ha Krisztussal feltámadtatok, keressétek ami odafönt van" /Kol 3,1/
Időzzünk tehát minél többet a feltámadt Krisztus társaságában.
   
A nagyhét az igazi és ősi lelkigyakorlat, ezért elmélkedjük át most a szent jeleket és szövegeket - életünket merítsük az Úr szent titkaiba.A liturgia a Szentlélektől áthatott cselekvő emlékezés Krisztus misztériumaira és annak jelenvalóvá tétele. A pap arra van felszentelve, hogy a hívekkel együtt, minden évben felmenjen "Jeruzsálembe", hogy Virágvasárnaptól, Húsvétvasárnapig az egész egyházközséggel megünnepelje az Úr Húsvétját itt a földön és ebből éljenek.

Az Úr ünnepélyesen bevonul Jeruzsálembe, s mi elkísérjük Őt ezen az úton, a szenvedés útján. De ezt csak úgy tehetjük meg, ha először mi magunk is vértanúkká avattatunk a virágvasárnap liturgiájában. Szent színjáték zajlik le előttünk, melynek azonban nemcsak nézői, hanem szereplői is vagyunk.

Az első felvonás, az Olajfák-hegye (ágak megszentelése), második az Olajfák-hegyétől a Jeruzsálem kapujáig vezető út (körmenet), a harmadik pedig a szent város (passió, Szentmise).

Személyek: Krisztus, Őt kell látnunk a papban és a körmeneti keresztben, a tanítványok serege mi vagyunk, de különös szerep jut ma a gyermekeknek, fiataloknak, akik a hozsannázó gyermekeket képviselik. Ha ők elhallgattak volna, akkor a kövek szólaltak volna meg. Ez a kijelentés ma ránk is vonatkozik.

Virágvasárnapban a Húsvét már benne van, a liturgia Virágvasárnappal kezdődik. Jézus bevonul a Szent Városba és felkínálja az üdvösséget. Húsvét hajnalának sugaraiból már Virágvasárnap világosságot kapunk. Tehát a véres nagypéntek egy nagy arany ragyogásnak a közepén helyezkedik el, bekeretezi a dicsőség, a feltámadás, a Lélek kiáradása. Virágvasárnap liturgiája nagyon gazdag, végtelenül bonyolult és mégis isteni módon egyszerű.

                   
    I. stáció: Beszentelő imádsággal kezdjük, ez a közösségnek és a templomnak az új felszentelése. A beszentelés után /mely a "városon kívül" a templom előtt történik, ahonnan kezünkben pálmaágakkal/ ünnepélyesen bevonulunk a templomba. Bevonulás és nem körmenet. A bevonulás az ősibb. Innét, ahol vagyunk, az élet sűrűjéből indulunk el és megyünk Jeruzsálem felé. Ebben a vonulásban benne van az a vonulás, amelyet Ábrahámtól kezdve az utolsó napig bejár a szent nép, míg az Örök Szentélybe érkezik. Benne van az egész szent történet, Jézus egész élete. Ezt az ünnepélyes introitust elsikkasztani annyi, mint Virágvasárnapot meg sem ünnepelni.
   
    II. stáció.  A templom alkalmas pontján a körmenet megáll: gyermekek lépnek elő és leterítik ágaikat, a pap kezébe veszi a keresztet és áthalad az ágak fölött.
   
    III. stáció. Gyermekek díszes ruhákat hoznak a körmenettel szemben és leterítik azokat, a pap ismét kezébe veszi a keresztet és úgy halad át rajta.
   
    IV. stáció. A körmenet csúcspontja, az ünnepi himnusz éneklése és a gyermekek hódolata. Gyermekek lépnek egymásután a kereszt elé s éneklik a verseket.

Virágvasárnap másik nagy mozzanata a passió éneklése. Ezen a napon az örömhír a mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedése. A "feszítsd meg" számunkra imádsággá válik. Mi is lenne, ha az Úr nem menne fel a keresztre? Lehet kifejteni ezt a drámát? Isteni módon bonyolult és isteni módon egyszerű. Ez a Virágvasárnap szíve. Benne van nagypéntek sötétsége, Húsvét derengő hajnalfénye, de mivel mindez eucharisztikus keretben történik Nagycsütörtök is jelen van. Lehet pontosan megfogalmazni kit is ünneplünk? Egyszerűen, Virágvasárnapot!

A Szentatya üzenete 2019 nagyböjtjére

„Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Róm 8,19)

Kedves testvérek,
Isten minden esztendőben édesanyánk, az Egyház által a „hívőknek azt a kegyelmet juttatja, hogy a húsvétot a Szentlélek örömében várják” és „megtisztult szívvel az élet teljességére jussunk Jézus Krisztus, a mi Urunk által” (vö. Nagyböjti 1. prefáció). Így egyik húsvéttól a másikig a megváltás teljessége felé haladunk, melyben Krisztus húsvéti misztériumának köszönhetően már részesültünk: „Mert megváltásunk még reménybeli” (Róm 8,24). Az üdvösség e titka, ami már földi életünk során is működik bennünk, egy dinamikus, az egész teremtést és a történelmet is átfogó folyamat. Sőt, ahogy Szent Pál apostol megfogalmazza: „Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Róm 8,19). Ennek kapcsán szeretnék néhány gondolatot megosztani, hogy ezek kísérjenek minket a megtérés útján az előttünk álló nagyböjti időszakban.

1. A teremtés megváltása
Krisztus halálának és feltámadásának, a Húsvéti Szent Háromnapnak az ünneplése, mint az egyházi év csúcspontja annak tudatában hív minket megélni az előkészület idejét, hogy a Krisztushoz való hasonlatosságunk (vö. Róm 8,29) Isten irgalmasságának mérhetetlen ajándéka.
Aki Isten gyermekeként, megváltott emberként él, aki hagyja magát a Szentlélek által vezetni (vö. Róm 8,14), aki Isten törvényét egészen a szívünkbe és emberi természetünkbe írt törvénytől kezdve felismeri és tettekre is váltja, annak élete a teremtett világ javára fog szolgálni és részt kap a teremtés megváltásának művében is. A teremtés emiatt is várja – ahogyan Szent Pál írja – Isten fiainak megnyilvánulását, ami arra utal, hogy mindazok, akik Jézus húsvéti titkának kegyelmét befogadták, a maga bőségében élvezik gyümölcseit és arra meghívást kaptak arra, hogy annak teljességét az emberi élet megváltásában maguk is elnyerjék. Amikor Krisztus szeretete a szentek életét – a lélek, a szellem és a test dimenziójában – átformálja, ők Istent dicsőítik, és imádságukba, szemlélődésükbe, művészetükbe a teremtményeket is bevonják, ahogyan ez Assisi Szent Ferenc Naphimnuszában (vö. Laudato si’ enciklika, 87.) csodálatosan megmutatkozik. Sajnos ebben a világban a megváltás alkotta harmóniát szüntelenül fenyegeti a bűn és a halál negatív hatalma.

2. A bűn pusztító hatalma
Ha nem Isten gyermekeiként élünk, akkor gyakran pusztító módon viselkedünk felebarátainkkal és más teremtményekkel – de magunkkal – szemben is, mivel többé-kevésbé tudatosan abból indulunk ki, hogy mindent a magunk kedve szerint használhatunk. Emiatt eluralkodik a mértéktelenség és az így kialakuló életmódunkkal túllépünk azokon a határokon, amelyek tiszteletben tartását ember voltunk és természetünk is megkívánná. Engedünk a határtalan vágyaknak, amelyekkel a Bölcsesség könyve a hitetleneket jellemzi, azokat, akik cselekedeteikben sem Istenre nem gondolnak, sem pedig reményük nincs a jövőre nézve (vö. Bölcs 2,1–11). Ha nem adjuk át magunkat újra és újra a húsvéti ünnepnek és nem a feltámadást, mint célt tartjuk szemünk előtt, akkor nyilvánvaló, hogy végül a „mindent és azonnal” és a „mindig többet birtokolni” logikája győzedelmeskedik.

A bűn minden rossz okozója, mint azt mindnyájan jól tudjuk. Amikor először felütötte a fejét, megtört az emberek közössége Istennel, egymással és a teremtett világgal, amelyhez testünk révén különösen is kapcsolódunk. Az Istennel való kapcsolat megrendülésével az emberiség és a számunkra elgondolt környezet között fennálló harmónia is csorbát szenvedett, az Édenkert pedig pusztává vált (vö. Ter 3,17–18). Ebben az esetben arról a bűnről van szó, ami az embert arra vezette, hogy magát tartsa a teremtés istenének, úgy lássa magát, mint abszolút uralkodót és a világot nem az Isten által meghatározott célra, hanem saját érdekében, illetve embertársai és más teremtmények kárára használja.
Ha Isten törvényét, ami a szeretet törvénye, elhagyjuk, akkor a hatalmasok törvénye fog érvényre jutni. A bűn, ami az emberek szívében lakozik (vö. Mk 7,20–23) – és kifejezésre jut a bűnös kívánságban, a mértéktelen jólét utáni vágyban, a mások és gyakran saját boldogulásunkkal szembeni közönyben –, kielégíthetetlen mohóságban a teremtés, az embertárs és a környezet kizsákmányolásához vezet, mivel minden kívánság teljesülését jognak tartja és előbb vagy utóbb elpusztítja azt is, akit uralma alá vetett.

3. A megbocsátás és a bánat gyógyító ereje
Mindezek miatt a teremtés számára sürgősen szükséges, hogy Isten fiai és leányai, mindazok, akik „új teremtéssé” váltak, megnyilvánuljanak: „Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg” (2Kor 5,17). E megnyilvánulás által a teremtés maga is húsvéttá válhat, megnyílhat az új földnek és új égnek (vö. Jel 21,1). A húsvéti út éppen arra hív minket, hogy keresztény arcunkat és keresztény szívünket bánat, megtérés és megbocsátás által megújítsuk és így a húsvéti misztérium kegyelmének teljes gazdagságát megélhessük.
Ez a „türelmetlenség”, a teremtés várakozása beteljesül, amikor Isten fiai megnyilvánulnak, vagyis minden keresztény és minden ember elszánja magát arra, hogy a megtérés e „szülési fájdalmát” magára vegye. Az egész teremtett világ velünk együtt „fel kell, hogy szabaduljon a mulandóság szolgai állapotából az Isten fiainak dicsőséges szabadságára” (Róm 8,21). A nagyböjt a megtérés szentségi jele. Arra hívja a keresztényeket, hogy a húsvéti misztériumot a saját személyes, családi és társadalmi életükben tartalmasabban és konkrét formába öntve megvalósítsák, különösen is a böjt, az imádság és az alamizsnálkodás által.
Böjtölni annyit tesz, mint megváltoztatni magatartásunkat embertársainkkal és a teremtményekkel szemben: attól a kísértéstől, hogy mindent „elnyeljünk”, eljutunk az arra való alkalmasságig, hogy szeretetből szenvedjünk, ami szívünk ürességét be tudja tölteni. Imádkozni nem más, mint megtanulni lemondani a bálványimádásról és az egónk önelégültségéről és beismerni, hogy az Úrra és az ő irgalmára szükségünk van. Az alamizsnálkodás annyit tesz, mint hogy túllépünk azon a balgaságon, hogy csak magunknak élünk, csak magunknak halmozunk fel abban a téveszmében élve, hogy így biztosíthatjuk a jövőt, ami nem is a miénk. Ezekkel az eszközökkel ismét meglelhetjük az örömet abban a tervben, amelyet a teremtés Istene a szívünkbe vésett: testvéreinket és az egész világot szeretni és ebben a szeretetben megtalálni a valódi boldogságot.

Kedves testvérek, Isten Fiának a böjtje a teremtés pusztaságába való belépés volt, azért, hogy azt újra Isten jelenlétének kertjévé tegye, azzá, ami a bűnbeesés előtt volt (vö. Mk 1,12–13; Iz 51,3). Böjtünk során mi is ezt az utat szeretnénk bejárni, azért, hogy a teremtett világnak elvigyük Krisztus reménységét, aki azt „a mulandóság szolgai állapotából felszabadította az Isten fiainak dicsőséges szabadságára” (Róm 8,21). Ne hagyjuk, hogy e kedvező idő haszontalanul teljen el! Kérjük Isten segítségét, hogy rátaláljunk a valódi megtérés útjára. Hagyjuk el az önzést és az önmagunkra irányuló figyelmet és forduljunk Jézus húsvétja felé, váljanak szükséget szenvedő testvéreink felebarátainkká, akikkel testi és lelki javainkat megoszthatjuk. Így életünk konkrét cselekedeteiben Krisztusnak a bűn és a halál felett aratott győzelme megvalósul és ezzel az ő átalakító erejét a teremtésre is lehívjuk.

Vatikánváros, 2018. október 4-én, Assisi Szent Ferenc ünnepén.

Ferenc pápa
 

Ferenc pápa az alábbi gondolatokkal segít felkészülni a betegek világnapjára:

„Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” (Mt 10,8)

Kedves testvérek!

„Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” (Mt 10,8). E szavakkal küldi el Jézus az apostolokat az evangélium hirdetésére, hogy Országa az adakozó szeretet tettei által terjedjen.

A 27. Betegek világnapja alkalmából, amely ünnepélyes keretek között 2019. február 11-én Kalkuttában veszi kezdetét, az Egyház, mint édesanya arra emlékezteti gyermekeit, különösen is a betegeket, hogy az ajándékozás ingyenes gesztusai – mint az irgalmas szamaritánus cselekedete – jelentik az evangelizáció leghitelesebb módját. A betegápolás szaktudást és gyengédséget igényel, ugyanakkor spontán és egyszerű gesztusokra is szüksége van, amelyek teljesen ingyenesek, mint például egy simogatás, amelyek segítségével tudtára adhatjuk a másik embernek, hogy ő értékes számunkra.

Az élet Isten ajándéka, ahogy Szent Pál apostol is int bennünket: „mid van, amit nem kaptál?” (1Kor 4,7). Mivel ajándék, életünket sem tekinthetjük egyszerűen tulajdonunknak vagy egy birtoktárgynak, különösen nem az orvostudomány és a biotechnológia eredményeit látva, amelyek az embert könnyen arra csábíthatják, hogy engedjen a kísértésnek és manipulálja az „élet fáját” (Ter 3,24).

A selejtezés és az érzéketlenség kultúrájával szembesülve haladéktalanul rá szeretnék mutatni arra, hogy az odaadás modelljének kihívást kell jelentenie az individualizmus és a mai, össztársadalmi pazarlás számára azért, hogy a népek és kultúrák között az együttműködés legszélesebb spektrumát előmozdíthassa. A dialógus mint az odaadás szükséges előfeltétele megnyitja az emberi fejlődés és növekedés előtt a szükséges kapcsolatokat, amelyek így áttörhetik a társadalomban már begyakorlottnak, hagyományosnak számító hatalomgyakorlási formák kereteit. Az odaadás nem azonos az ajándékozás gesztusával, csak akkor nevezhetjük annak, ha valaki saját magát is odaadja benne: épp ezért nem korlátozódhat a tulajdon vagy bármely más tárgy egyszerű átadására. Az odaadás épp abban különbözik az egyszerű ajándékozástól, hogy az ember saját magát tárja fel benne és kifejezi azt, hogy a másik emberrel kapcsolatba kíván lépni. Az odaadás mindenekelőtt egymás kölcsönös elismerése, ami a társadalmi kötődés nélkülözhetetlen ismertetőjele. Az odaadásban visszatükrözzük Isten Szeretetét, amely abban érte el csúcspontját, hogy Jézus, az Isten Fia emberré lett és kiáradt ránk a Szentlélek.

Minden ember szegény, rászoruló és szükséget szenvedő. Amikor megszületünk, az élethez szükségünk van szüleink gondoskodására, és életünk egyetlen szakaszában sem lehetséges, hogy teljesen függetlenedjünk másoktól és lemondjunk a segítségükről, senki sem tudja teljesen levetni magáról a kiszolgáltatottság kötelékeit. Mindez annak az állapotnak a sajátossága, amelyet „teremtettségnek” nevezünk. Ennek az igazságnak az őszinte felismerése segít minket, hogy alázatosak maradjunk és bátran gyakoroljuk a szolidaritást mint az élethez szükséges nélkülözhetetlen erényt.

Ez a felismerés felelős és felelősségtudatot ébresztő cselekvésre indít minket, egy olyan értéket szem előtt tartva, amely elválaszthatatlanul egyszerre egyéni és társadalmi is. Akkor, amikor az ember saját magát nem mint önálló és önmagába záródó világot szemléli, hanem mint egy olyan lényt, amely természeténél fogva szorosan kapcsolódik másokhoz, akiket kezdettől fogva testvérének tart, akkor válik lehetségessé a szolidáris és a közjóra irányuló cselekvés. Ne féljünk beismerni azt, hogy szükséget szenvedők vagyunk és képtelenek arra, hogy mindent biztosítsunk magunknak, amire szükségünk van, mert egyedül és kizárólag a saját erőnkre támaszkodva a korlátainkat nem tudjuk legyőzni. Ne féljünk ettől a felismeréstől: Isten saját magát megalázta Jézusban (vö. Fil 2,8) és lehajolt hozzánk, lehajol szegénységünkhöz, hogy segítsen minket – megajándékozva mindazzal, amit magunktól soha sem érhetünk el.

Indiában ezen ünnepélyes világnap kezdetén örömmel és csodálattal tekintek Kalkuttai Teréz anyára, úgy, mint az irgalmasság példaképére, aki a szegények és a betegek számára megtapasztalhatóvá tette Isten szeretetét. Ahogyan a szentté avatásán mondtam:

Teréz anya egész létezésével az isteni irgalmasság nagylelkű szétosztója volt „aki mindenkinek a szolgálatára állt az emberi élet befogadása és megvédelmezése által, legyen szó a meg nem született vagy a magára hagyott és elhagyatott életről. (…) Odahajolt a kimerült, az út szélén meghalni hagyott emberek fölé, elismerve méltóságukat, amelyet Isten adott nekik; felemelte hangját a világ hatalmasai előtt, hogy ismerjék be vétkességüket (…) az általuk teremtett szegénység bűnében. Számára az irgalmasság volt az a »só«, amely megízesítette minden tettét és az a »fény«, amely beragyogta mindazok sötétségét, akiknek már könnyük sem maradt, hogy megsirassák szegénységüket és szenvedésüket. A külvárosokban és az emberi létezés perifériáin folytatott missziója úgy áll ma is előttünk, mint Isten legszegényebbekhez való közelségének beszédes tanúságtétele a szegények körében” (Homília, 2016. szeptember 4.).

Szent Teréz anya segít minket abban, hogy megértsük: a cselekvés egyetlen kritériuma az önként adott szeretet kell, hogy legyen, tekintet nélkül nyelvre, kultúrára, bőrszínre vagy vallásra. Az ő példája arra indít minket, hogy az öröm és a remény új horizontjait nyissuk meg a rászoruló emberiségnek, különösen is a szenvedőknek, akiknek megértésre és gyengédségre van szükségük.

Az emberi cselekvés ingyenessége a kovász az önkéntesek számára, akik szolgálata nagy fontossággal bír a szociális és betegápolási szektorban, és ékes módon utánozza az irgalmas szamaritánus lelkiségét. Megköszönöm és bátorítom azon önkéntes szervezetek munkáját, akik a betegek szállításával, elsősegéllyel, vér-, szövet- és szervadományozás koordinálásával foglalkoznak és bátorítom őket. Ennek a munkának különleges terepe – amelyen jelenlétetek az Egyház figyelmét különösen is tükrözi – a betegek jogainak védelme, mindenekelőtt azoké, akik patológikus betegségekben szenvednek és így különleges ápolást igényelnek. Ez az önkéntes szolgálat, amelyet a kórházakban és a házi beteggondozás területén végeztek és ami a testi ápolástól egészen a lelki-spirituális támogatásig terjed, alapvető jelentőségű. Sok beteg, egyedülálló és öreg embernek, akik pszichés és mozgásszervi problémákkal küzdenek, ez nagy hasznára szolgál. Arra hívlak titeket, hogy továbbra is legyetek jelei az egyháznak e szekularizált világban. Az önkéntes segítő egy önzetlen barát, akivel a beteg megoszthatja gondolatait és érzéseit, aki odafigyelésével segíti őt, hogy az ápolás passzív alanyából egy kölcsönös viszony aktív résztvevőjévé és szereplőjévé váljon, új reményt nyerjen és képessé váljon a terápia elfogadására. Az önkéntes a szolgálatával értékeket, magatartásmintákat és egy olyan életformát ad tovább, amelynek középpontjában az adás kovásza áll. Így kap az ápolás emberi arcot.

Az önzetlenség dimenziójának mindenekelőtt a katolikus szeretetszolgálat intézményeit szükséges áthatnia, mivel azok tevékenysége az evangéliumi magatartás alapján áll a világnak mind a fejlett, mind pedig az elmaradott vidékein. A katolikus intézményeknek a szolidaritást és az önzetlenséget kell megvalósítaniuk, válasznak kell lenniük a profit mindenáron való hajszolása, az adok, hogy adj, a kizsákmányolás logikájára, ami nem veszi figyelembe a személyt.

Arra hívlak mindnyájatokat, hogy mozdítsátok elő az önátadás és az önzetlenség civilizációját, amihez elengedhetetlen, hogy legyőzzük a profitorientált gondolkodásmódot és a selejtezés kultúráját. A katolikus szeretetintézmények nem válhatnak a közgazdasági logika áldozatává, hanem fontosabbnak kell tartaniuk az emberekről való gondoskodást, mint a profitot. Mind jól tudjuk, hogy az ember egészsége kapcsolatokra épül, emberi kapcsolatoktól függ és bizalomra, barátságra, szolidaritásra van szüksége. Ez egy olyan érték, amelynek teljes ízét akkor tapasztalja meg az ember, ha megoszt másokkal. Az öröm, ami az önzetlen adást kíséri, jele a keresztény ember egészségének.

Mindnyájatokat Máriára, a betegek gyógyítójára, a Salus infirmorumra bízom. Ő segítsen minket, hogy azokat az adományokat, amelyeket a dialógus és a kölcsönös elfogadás szellemében elnyerünk, megosszuk egymással, segítsen, hogy mint testvérek éljünk, hogy mindegyikünk a másik szükségleteit is szem előtt tartsa, nagylelkűen, szívből adjon és az önzetlen adományozás örömét megtapasztalja. Nagy szeretettel biztosítlak mindnyájatokat arról, hogy imádságban közel vagyok hozzátok és szívből adom apostoli áldásomat.

Ferenc pápa

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe: Az üdvösség titkának ünneplésében Krisztussal találkozunk

Az alábbiakban Kovács Zoltán rektor, mariológus írását tesszük közzé Urunk bemutatása, magyar népi nevén Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepéről.

Évekkel ezelőtt egy paptestvérem a következő felismeréssel jött hozzám: „Még hogy Gyertyaszentelő Boldogasszony? Most jövök rá, hogy ez Urunk ünnepe, hiszen a liturgikus könyvben ez áll: Urunk bemutatása. Hol van itt szó arról, hogy ez Mária-ünnep volna?”

Hasonló kérdéssel állunk szemben Gyümölcsoltó Boldogasszony (március 25.) főünnepét illetően is, mely a magyar katolikusok hívő tudatában e szép és gazdag jelentésű elnevezés által valóban Mária-ünnepként él, azonban a liturgikus könyvek és a direktórium látszólag itt is mást mond: „Urunk születésének hírüladása”. Krisztus ünnepeiről van tehát szó, és igazából csak a jámbor népi vallásosság aggatta volna ezeket az elnevezéseket egyes területeken Urunk ünnepeire?

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepi evangéliumának legfőbb szereplője a Fiúisten, akit a születése utáni negyvenedik napon Mária és József „felvittek Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, ahogy az Úr törvényében elő van írva: az anyaméhet megnyitó minden elsőszülött fiú az Úr szentjének hívatik; s az áldozatot is be akarták mutatni, ahogy az Úr törvénye előírta: egy pár gerlicét vagy két galambfiókát” (Lk 2,22–24). Gyümölcsoltó Boldogasszonykor pedig az angyali üdvözletet halljuk, melyben Mária befogadó döntése révén („Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint” – Lk 1,38) az Ige testet ölt a Szűz méhében, ahogyan a hitvallásban imádkozzuk: „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért”.

Boldog VI. Pál pápa azonban megnyugtató választ ad a fenti dilemmára. A Szűzanya helyes tiszteletéről szóló, 1974-ben napvilágot látott Marialis cultus kezdetű apostoli buzdításában ír a szentatya e két ünnepről is, melyek ugyan hivatalos nevük szerint az Úr ünnepei, de tartalmukat illetően Mária-ünnepeknek is tekinthetők (vö. 6–7 §), hiszen mindkét esetben az üdvösség titkának ünneplésében Krisztussal találkozunk, akivel az üdvösség művében Mária istenanyasága által  szorosan egyesül és együttműködik.

De térjünk vissza Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepére! Mária és József bemutatják Jézust a jeruzsálemi templomban (Lk 2,22–40). Krisztus szülei megmaradtak olyan egyszerűnek, amilyenek különleges küldetésük hajnalán is voltak: nem viselkedtek úgy, mint azok, akiknek nincs szükségük már a régi törvények betartására, és akiket így már nem kötelez többé semmiféle parancs. Két előírás teljesítéséről van itt szó: az egyik az, hogy a szülés után negyven nappal az asszonynak áldozatot kell bemutatnia, és csak ezután „szűnik meg” a tisztátalan állapota (innen az ünnep régi elnevezése: Purificatio Beatae Mariae Virginis – „A Boldogságos Szűz Mária megtisztulása”). A másik előírás értelmében, mivel Izraelben minden elsőszülött Isten tulajdonának számított, az Egyiptomból való szabadulás emlékére az elsőszülött állatokat feláldozták, az anyaméhet először megnyitó újszülötteket pedig „kiváltották”.

Mária és József egy pár gerlét vittek áldozati ajándékul (vö. Lk 2,24). Ez az igazán szegény emberek áldozata. A megtisztultnak nyilvánításra nem lett volna szüksége Máriának, hiszen „kegyelemmel teljes” (Lk 1,28) és annak az Üdvözítőnek Anyja, akinek keresztáldozata teljessé teszi az Istennel kötött szövetséget, és felülmúl minden ószövetségi áldozatot. Sőt, Mária a szeplőtelen fogantatás kiváltsága révén a megváltás kegyelméből már előzetesen részesedett is. A történet valódi értelme másutt keresendő: Mária, az „Újszövetség Ládája”, aki Isten testet öltött Igéjét hordozta méhében, és aki ezáltal maga is élő „tabernákulummá”, „templommá” lett, most – karján Jézussal – belép a jeruzsálemi templomba. Sokkal nagyobb áldozatot visz tehát valójában, mint két gerle: a leendő áldozati bárányt, az Újszövetség tökéletes Áldozatát, magát az Örök Főpapot.

Simeon – a Szentlélektől indíttatva – hálaénekében rámutat, hogy a Gyermekben maga az Isten rejtőzik közöttünk: a mennyei Atya egyszülött Fiát küldte „világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségéül népének, Izraelnek” (Lk 2,32). A Világ Világosságát és a próféciákban is meghirdetett üdvösségtörténeti végidő eljövetelét még csak a kiválasztottak ismerik fel a Gyermekben, akik a Lélek világosságában megsejtenek belőle valamit: ehhez valóban igaz és istenfélő szív kell, olyan, mint Máriáé, Józsefé, vagy éppen a mai evangéliumban Simeoné és Annáé, akik e titkot fölismerve Isten dicsőítésére fakadnak (vö. Lk 2,28–32.38).

Ez az epizód még később is visszacseng: a simeoni prófécia a tőrről (Lk 2,35), mely Mária lelkét át fogja járni, előre utal azokra a kínokra, melyeket az Üdvözítő Anyja keresztre feszített Fiával együtt szenved el, társává válva így a megváltás művében. A Messiás Anyja így lesz igazán az Egyház Anyjává.

A gyertyák megszentelése régebben a népi vallásosságban is igen fontos szerepet játszott, ma már szimbolikusabbá vált, és egyértelműen a köztünk élő és Egyházát folytonosan megvilágosító Krisztust juttatja eszünkbe. A még kevésbé civilizált, a természet erőinek való kiszolgáltatottságot élőbb módon tapasztaló emberek a mai napot a téli évszak csúcspontjának tekintették. Biztató, reményt adó jel ilyenkor világosságot gyújtani. Egyes vidékeken szokás volt régebben ilyenkor az újszülött csecsemőjüket nemrég világra hozott asszonyokat a Szűzanya oltalmába ajánlva megáldani, a mai napon megszentelt gyertyát adni majd a súlyos betegek, haldoklók kezébe, segítségül hívni Gyertyaszentelő Boldogasszonyt, hogy nyújtson védelmet a természet romboló erőitől, különösen is védje meg a házat és minden lakóját a villámcsapástól, az állatokat a farkasoktól, és az Istenben bízó emberek életét oltalmazza minden veszedelemtől.

Az ünnep népi elnevezése: Gyertyaszentelő Boldogasszony, hiszen a mai napon az ünnepi szentmisék előtt gyertyákat szentelünk, melyeket szétosztva és meggyújtva imádságos lélekkel vonulunk mi is az Úr házába, hogy Krisztussal, a Világ Világosságával találkozzunk. Mária oltalmában élve tapasztaljuk meg igazán: anyai szeretetével mindig elvezet minket Krisztushoz, minden világosság forrásához.

Magyar Kurír

Az igazságra és csakis az igazságra törekedj...” (MTörv/5Móz 16,18-20)

A keresztények minden évben a világ minden táján azért gyűlnek össze, hogy imádkozva növekedjenek az egységben. Olyan világban tesszük ezt, ahol a korrupció, a kapzsiság és az igazságtalanság egyenlőtlenséggel és megosztottsággal jár. Az imáink egységesek egy szétszakadozott világban. Ebben van az erejük. Keresztényekként vagy közösségekként gyakran bűnrészesek vagyunk ugyan az igazságtalanságban, mégis arra kaptunk elhívást, hogy egységben tanúskodjunk az igazság mellett, és Krisztus, gyógyító kegyelmének eszközei legyünk a szétszakadozott világ helyreállításában.

A Krisztus-hívők egységéért tartott 2019-es ökumenikus imahetet az indonéz keresztények készítették elő. Indonézia 265 millió lakosának kb. 86%-a muszlim, és így a világ legnagyobb muszlim lélekszámú országa. A népesség mintegy 10%-a azonban a különböző hagyományokat követő keresztény közösségekhez tartozik. Indonézia a népessége és a kiterjedése alapján Délkelet-Ázsia legnagyobb nemzete. A több mint 17 000 szigeten 1340 különféle népcsoport él, és 740 helyi nyelvet beszél a közös nemzeti nyelv, a Bahasa Indonesia mellett. A nemzetet a Pancsasila 1 („öt alapelv”) mentén alapították a Bineka Tunggal Ika (Egység a sokféleségben) mottóval. Az etnikai, nyelvi, vallási tarkaságban az indonézeket a gotong royong elve vezérli, vagyis szolidaritásban és együtt működve élni. Ez azt jelenti, hogy vállaljunk közösséget az élet és a munka minden területén, örömben és bánatban, és minden indonézben a testvérünket lássuk.

Ezt a mindig is törékeny harmóniát ma új veszélyek fenyegetik. Az utóbbi évtizedek gazdasági növekedése olyan rendszerre épült, amelynek középpontjában a verseny áll.
Egy ilyen környezetben a keresztény közösségekben újra tudatosult az egység fontossága, és közös elkötelezettséggel, együttesen emelik fel szavukat az igazságtalanságok ellen. Amellett, hogy szembesülünk ezekkel az igazságtalanságokkal, keresztényként kötelességünk megvizsgálni, hogy nekünk milyen részünk van ezekben. Csak akkor tehetünk bizonyságot arról, hogy megéljük az egységet a sokféleségben, ha szem előtt tartjuk Jézus imádságát, „hogy mindnyájan egyek legyenek”. Csak a Krisztusban megélt egységünk által leszünk képesek felvenni a harcot az igazságtalansággal szemben, és szolgálni az attól szenvedő áldozatok javát.

Krisztus Egyházát a menny előízének nevezik, bár megosztottságunk miatt kudarcot vallunk. Nem tudunk Isten szeretetének jele lenni az ő népe számára. Az igazságtalanság nemcsak az indonéz társadalmat széttagoló megosztottságot mélyítette el, hanem az egyház töredezettségét is. Bűnbánatot tartunk a megosztó igazságtalanság miatt, de keresztényként hiszünk Krisztus erejében is, amely bocsánatot és gyógyulást ad. És így a kereszt alatt egyesítve találjuk magunkat, kérve kegyelmét, hogy vessen véget az igazságtalanságnak; és irgalmát azokra a bűnökre, amelyek megosztottságunkat okozzák.

Kérjük Istenünket, hogy kegyelmének gazdagságával ajándékozzon meg bennünket, hogy egykor egy akol legyen és egy pásztor!

Urunk, az éjszaka sötétjében beragyogtad a pásztorokat.
Gazdaggá tetted őket, akik szegények voltak.
Bátorrá és vidámmá tetted őket, akik fáradtak és lesújtottak voltak.
Betöltötted az ő világukat és életüket dicsőséged ragyogásával.

Jöjj el mihozzánk is, és gyújts fényt a mi éjszakánkban is.

Jöjj hozzánk,
akik oly sokszor szegények vagyunk, akik oly bátortalanok vagyunk.
Add, hogy gazdag legyen a fantáziánk, amikor békét kell teremteni.

Jöjj hozzánk, és tégy boldoggá minket, akik nem tudunk felszabadultan örülni,mert hiányzik még örömünk igazi oka.

Jöjj hozzánk és tégy vidámmá minket,
hogy örülhessünk a te ajándékaidnak ebben a világban.

Jöjj el hozzánk, és add, hogy felragyogjon bennünk dicsőséged.

Jöjj közénk, Urunk!
(Korzenszky Richárd)

Ezekhez a gondolatokhoz kapcsolódva,
kívánok áldott, szent és szeretetben megélt ünnepeket!

Győző atya