Amint az ember testből és lélekből, úgy a szentolvasó is két lényeges részből áll: szóbeli és elmélkedő imából. Szóbeli imák közben vannak a titkok, amelyek fölött elmélkedni kell, míg ajkaink a szóbeli imákat mondják. Ez a kétféle ima együtt a rózsafüzér (szentolvasó). A Miatyánkok, Üdvözlégyek és a titkok a rózsák, melyek füzért alkotnak. A rózsafüzér imádkozás nem liturgikus cselekmény ugyan, de egészében véve az imádkozót oda vezeti. Nem véletlen, hogy Szent II. János Pál pápa naponta elimádkozta mind a négy rózsafüzért.

A rózsafüzér Jézus életének sarkalatos pontjairól, a titkokról való elmélkedésre hív!
A rózsafüzér imádkozása az ima melletti elmélkedésnek az a formája, melyet bárki, bárhol, szinte bármilyen körülmények között imádkozhat egyedül vagy közösségben.

A rózsafüzér imádkozása közben a viszonylag monoton imával (Üdvözlégy Mária egymás utáni mondásával) a világ zaját egy kicsit ki tudjuk rekeszteni és e fölött megnyílik egy lehetőségünk a titkokon való elmélkedésre, gondolkodásra. Ha ezt az elmélkedést komolyan vesszük, mindig egy-egy elhatározást tehetünk, melynek megvalósítása az életünket szép lassan megváltoztatja.

Október folyamán különös szeretettel vegyük kezünkbe a szentolvasót, rózsafüzért, hogy minél jobban áthasson bennünket az imádság mélysége. Ezáltal egyre közelebb kerülünk a Szentolvasó Királynőjéhez, Szűz Máriához, Mária által pedig Megváltónkhoz, Jézus Krisztushoz.

Amikor a Szentírást kezünkbe vesszük, próbáljunk párhuzamot vonni az evangélium tanításával, hogy az Ige asztala, az Úr hozzánk szóló szava, hogyan és minként tud minket értelmileg és lelkileg is gazdaggá tenni.

A Szentírás az Istenben hívő, a vallásos ember szemével mutatja be a világot, annak teremtését, az ember bűnbeesését, a sokszoros hűtlenséget, de felemelkedésünket is a megváltás által. A Könyvek könyve, - ahogy Gárdonyi Géza nevezi a Bibliát -, megtanít bennünket az Istennel és embertársainkkal való helyes kapcsolatra, életünk értelmére és hivatásunkra. A bibliát hittel kell olvasnunk, értelmezni és elfogadni egyaránt!
    
A katolikus Egyház tanítása szerint „a Szentírás szerzője maga az Isten” (KEK 105.). A szent könyvek lejegyzéséhez Isten embereket választott, akik a Szentlélek sugalmazására írásba foglalták az Ő igazságait. A Szentlélek a sugalmazás mellett ugyanakkor vigyázott arra is, hogy a leírtak biztosan és tévedések nélkül tartalmazzák mindazt, amit Isten a mi üdvösségünk érdekében közölni alkart. Az Egyház pedig, amely hűséges az élő és megtestesült Igéhez, mindenkor ügyel arra, hogy a szent könyveket helyesen értelmezzék és tanítsák. Az isteni szerzőség és a sugalmazás ténye nem jelenti azt, hogy a Szentírás egy tankönyv vagy egy olvasókönyv volna, amely csak Istenről és az Ő tanításáról szól. A szent könyvekből megismerjük Istent, de emellett az emberi történelemnek azt az idejét is, amely alatt a könyvek íródtak. Megismerhetjük belőle azokat a nagy cselekedeteket, amelyeket Isten a történelem folyamán a mi üdvösségünkért véghezvitt, s megtudjuk azt is, hogy Isten mit vár személyesen tőlünk üdvösségünk elnyerése érdekében.

Övezze ezért mélységes tisztelet Isten írásba foglalt üzenetét!
 

Báró Apor Vilmos győri püspök 1943. szeptember 8-án szentelte fel a soproni Szent István templomot. Szentelési beszédéből ezt hagyta ránk:

„Az ég kapuja lett ez a templom is. Ezért úgy használjátok, kedves híveim, hogy akár bementek a földi életből a templom áhítatába, akár kimentek az életbe a templom csendjéből, mindenképpen az égnek áldásait, kincseit, örök igazságait és megszentelt törvényeit, valamint az égnek mosolyát és fényét vigyétek magatokkal, hogy szebbé tegyétek ezt a földi életet…”

2018. szeptember 8-9-én hálát adunk mindannyian ezért az Istenházáért. Hálával emlékezünk meg mindazokról, akik építették és gondozták, akik benne szolgáltak és imádkoztak, valamint azokról, akik ma is hittel és szeretettel jönnek ebbe a templomba és szerető gondoskodással tevékenykednek benne.

Elődeinkkel együtt kérjük a jóságos Istent:
 „Accipe Domine!” Fogadd el Urunk ezt neked szentelt és felújított hajlékot, melyben legyen neked dicsőség, nekünk pedig áldás és kegyelem!

Nyitott szívvel – Holpár Balázs, a Győri Egyházmegye újmisése

Holpár Balázzsal a szentelés előtti nap délutánján beszélgettünk a győri szeminárium rekreációs termében.

Holpár Balázzsal a szentelés előtti nap délutánján beszélgettünk a győri szeminárium rekreációs termében. Akkor tért vissza a szentelésre felkészítő lelkigyakorlatról, éppen befejezték a másnapi szertartás próbáját.  Még várt rá a Veres András főpásztorral végzett esti szentségimádás, amelynek során a szentelendők leteszik az esküt a cölibátusra, az egyházmegyéhez való hűségre és az engedelmességre. Azután indult „haza”, a soproni Szent István-plébániára, hivatása születésének és fejlődésének helyszínére, hogy másnap a hívekkel és Böcskei Győző plébánossal érkezhessen a szentelés ünnepére.  

Holpár Balázs februárban töltötte be 25. életévét. Születésnapját Mosonmagyaróváron ünnepelte. A szentelés előtti tanévet ugyanis itt, a Szent Gotthárd-plébánián töltötte diakónusként. Azt meséli, szép időszak volt ez számára, a papi élet minden szeletéből ízelítőt kapott. Tanított hittant óvodában és iskolában, keresztelt, temetett, segített a házasságra való felkészítésben, és gyakran volt lehetősége prédikálni is. „Nagy ajándékot jelentett számomra a prédikáció. Öröm volt, hogy tanúságot tehetek arról, amit élek.”

„Atya, ne menjen el!” – kérlelték a hittanosai az év végén, és Balázsnak nagyon jólesett a gyerekek ragaszkodása. „Egy kicsit féltem a tanítástól, és most megtapasztaltam, milyen sokrétű feladat a hitátadás. Az volt a célom, hogy szeressem a híveket, és nyitott legyek feléjük. Láttam, az emberek azt várják a paptól, hogy utat mutasson nekik. Fontos számukra, hogy érezzék, van pásztoruk, aki szereti őket. Szolgálatunk alapja, hogy szeretjük Krisztust, és a vele való kapcsolatunk tükröződik az életünkben”– vallja a hivatásáról.

Balázs Pusztacsaládon töltötte a gyermekéveit. Nagyszülei vitték el a templomba, ahol plébánosa, Böcskei Győző atya sokat foglalkozott a vallás iránt érdeklődő fiúval. Pártfogója lett a kamaszkor nehéz éveiben. Aztán mindketten Sopronba kerültek: Böcskei Győző a Szent István-plébániára, Balázs az orsolyitákhoz, a gimnáziumba. „Győző atya segített felismerni a hivatásomat, ő hívta fel a figyelmemet az erre utaló jelekre. Sokat köszönhetek neki, a hosszú út során mindig mellettem állt.” Balázs rögtön a gimnázium után jelentkezett a szemináriumba. „Az első hónapok nagyon nehezen teltek. Az ismeretlen környezet, az új társak, a bezártság megijesztett. Aztán egyre könnyebb lett, de sok küzdelem van mögöttem. Főként magammal vívódtam, a gyengeségeimmel, a félelmeimmel, de a közösségben is voltak konfliktusaink. Mindemellett sok szép élményt köszönhetek ennek az időszaknak, és meghatározó barátságokat is. Ezek az évek érleltek meg igazán” – vonja meg a mérleget.

Balázs ragaszkodó természet. Mosonmagyaróváron, ahol az utóbbi évet töltötte, nagyon szeretik a hívek, ezt érezni lehetett a köszöntésekből is. Balázsnak pedig sokat jelent, hogy tartozik valahová. „Hagytam, hogy megszólítsanak, és én is kerestem a kapcsolatot az emberekkel. A pasztorációval egy új világ nyílt meg a számomra, amely sok lehetőséget és persze veszélyeket is rejt” – utal röviden a csapdákra, például arra a hibára, amit azzal követhet el egy pap, ha „leragad” néhány hívőnél, ha a rokonszenv határozza meg a kapcsolatait.  

A mosonmagyaróvári szolgálati évvel az elöljárók szándéka az volt, hogy Balázs még inkább megerősödjön a döntésében, és így jelentkezzen a szentelésre. A tanév egy súlyos balesettel kezdődött számára. Az autóba, amelyben ült, belehajtott egy kamion. Akár meg is halhatott volna, de végül agyrázkódással és bordatöréssel megúszta az ütközést. „Megtapasztaltam Isten szeretetét és irgalmát, átéltem, hogy mindig ott van mellettem. Nem engedte, hogy meghaljak, és én tudom, hogy feladatom van a világban.”

A Mosonmagyaróváron töltött év sok feladat elé állította Balázst, aki így képet kapott arról, milyen is valójában egy pap élete. „Megerősödtem az elhatározásomban, tudatos és mély döntést hoztam Krisztus mellett. Tudom, hogy ki hívott meg, és mire hívott. Nem tehetek mást, mint hogy kinyitom a szívem, és ráhagyatkozom Istenre.”

Fotó: Németh Péter, Kálmán Imre

Forrás: Magyar Kurír

„Ez pünkösd misztériuma:
A Szentlélek megvilágosítja az emberi lelket és fölfedve a megfeszített és föltámadt Krisztust megmutatja az utat, hogyan válhatunk hozzá hasonlókká,
hogy a belőle áradó szeretet kifejeződése és eszközei legyünk.
Veni Sancte Spiritus – Jöjj Szentlélek, töltsd el híveid szívét és gyújtsd meg bennük szereteted tüzét!”

XVI. Benedek pápa


Működjünk együtt Isten Szentlelkével, hogy a Jézus által kapott tanítást általa tettekre tudjuk váltani, és olyanok legyünk, mint az apostolok, akik bátran és örömmel hirdették az embereknek Isten csodás tetteit!
 

Szívből kívánunk mindenkinek áldott húsvétot, hogy a feltámadás öröme adjon elég erőt mindenki számára az élet küzdelmeihez.

Mindannyian váljunk húsvéti emberekké, akik tudnak reménnyel tekinteni az életre, akik megértik a halál és a feltámadás valódi misztériumát.

Ezért örvendjen ma a szívünk, és kérjük, hogy Isten, ajándékozó áldása kísérjen minket! 

Győző atya

Ferenc pápa nagyböjtre írt üzenetében fordul hozzánk: „Ismét közelít felénk az Úr Húsvétja! Hogy felkészüljünk rá, az Isteni Gondviselés a Nagyböjtöt adja nekünk ’évenként visszatérő gyakorlatai által’, amely jelzi és meg is valósítja a lehetőséget, hogy teljes szívvel, teljes életünkkel visszatérjünk az Úrhoz. A Szentatya utal arra, hogy az Egyház, édesanyánk és tanítónk, az igazság olykor keserű gyógyszerével együtt felkínálja számunkra a mostani nagyböjti időszakban az imádság, az alamizsnálkodás és a böjt segítségét.

A Szent Negyvennapnak két jellegzetes belső tulajdonsága van: egyrészt és elsősorban ez a keresztségre való előkészítésnek és arról való megemlékezésnek, másrészt pedig ez a töredelemnek ideje. A nagyböjti lelkület jellemzői: a külső élet visszaszorítása, magunkba szállás; bűnbánat, életünk jobbítására való szándék; az Egyház liturgiájával egyesülve a nagyböjti fegyelem fölajánlása. (forrás: www.katolikus.hu)

Éljünk ezzel a kegyelmi lehetőséggel, hogy a nagyböjti idő elmúltával felkészülten álljunk az Úr keresztje előtt, és lelki öröm töltsön el minket feltámadása által!
 

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe a karácsonyt, Urunk születésének örömünnepét követő negyvenedik napra esik, amikor arra emlékezünk, hogy Szűz Mária és Szent József bemutatták Jézust a templomban. Ők ezzel látszólag csupán az ószövetségi törvényt teljesítették, valójában azonban lehetővé tették, hogy Jézus, hívő népével találkozzon. A jámbor Simeon és Anna, akik a Szentlélek késztetésére a templomba mentek, és ott, a Szentlélek kegyelmétől megvilágosítva, felismerték az Urat, örvendező lélekkel tettek tanúságot róla.

Jézust szülei születése után negyven nappal mutatták be a templomban, ősi zsidó szokás szerint. Minden zsidó család így cselekedett, hiszen Mózes törvénye előírta: „minden elsőszülött fiúgyermek az Úrnak legyen szentelve”. A keresztény hagyomány is megőrizte ezt a szokást – azzal a módosítással, hogy nemcsak az elsőszülött fiúgyermeket, hanem minden gyermeket bemutatnak az Úrnak –, hiszen a keresztelés szentsége magában foglalja az avatás szertartását is, amikor az édesanya a Szűzanya példájára megkeresztelt gyermekével az oltár elé áll, hálát adva a kapott életért, felajánlva őt Istennek.

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe alkalmat kínál arra, hogy tudatosítsuk: szüleink révén mindannyian Istennek ajánlottak vagyunk. Ezért az ajándékért mindig legyünk hálásak Isten és szüleink iránt!
 

Békesség e háznak! – A házszentelés hagyományáról

Fehérváry Jákó bencés szerzetes, teológus írása a házszentelés hagyományáról.


„Békesség e háznak! És minden lakójának!” – szól a köszöntés vízkereszt táján, amikor keresztény családoknál lakásszentelést tartanak. Mire való ez a szokás, miért jó házszentelőt tartani? A házszentelés az úgynevezett szentelmények körébe tartozik: olyan szent jelek és hozzájuk kötődő imák ezek, amelyek jelzik Isten cselekvését, és előkészítik lelkünket annak befogadására különböző élethelyzetekben.

A vízkereszt a karácsonyi ünnepkör egyik fontos mozzanata. „Az Ige testté lett, és közöttünk vett hajlékot” (vö. Jn 1,14) – ezt ünnepeljük ebben a néhány hétben, és ilyenkor különösen is fogékonyak vagyunk arra, hogy kicsit „otthonosabban” gondoljunk Istenre: az ő hajléka akár a miénk is lehet.

Jó alkalom lehet a házszentelés a család és a plébánia (valamelyik) papjának baráti találkozására. A pap ilyenkor más emberként, „emberként” is megmutatkozhat, és ő is közelről találkozhat egy keresztény család valóságával. A lelkipásztor számára fontos érintkezési felület ez a családokkal, melyek az Egyház legalapvetőbb sejtjei, Isten szolgája pedig annak megerősítését hozza a családok számára, hogy fontos szerepe van a nagyobb közösség egészében, és az Úr szeretettel törődik az otthonnal. A családegyház kapcsolata erősödik a plébániaegyház nagyobb közösségével.

A közös ima, amelyben az erényes családi életért és a gonosz cselvetéseinek távoltartásáért is könyörgünk, már megteremti azt a légkört, hogy Isten lakást vesz, és működik közöttünk.

Azután a vízkereszti liturgiában megszentelt vizet hinti a pap vagy a családfő a ház vagy lakás minden egyes helyiségébe. Mindenki megilletődve követi a szenteltvizet hintő személyt, aki ha engedik, a ház legeldugottabb zugaiba is eljuthat ilyenkor: a hálószobába vagy a gyerekszobába, az éléskamrába és a mosdóba is – jó, ha semmi nem marad ki a kis körmenetből, amelyet közös éneklés kísérhet. A gyermekek ilyenkor kisállataikat vagy éppen karácsonyra kapott játékaikat is áldásra nyújthatják. Énekelhetjük Mária hálaénekét, a Magnificatot vagy például a 136. zsoltárt, az állandóan visszatérő refrénnel: „…mert irgalma örökkévaló!”

Mi ennek az értelme? Miért nem elég csak mondjuk a nappaliban hinteni a szenteltvizet? Egyfelől persze, hogy elég lenne. Ám azzal, hogy ilyenkor végigjárjuk a házat, átélhetjük, hogy Isten szerető figyelme az otthon minden szegletére kiterjed, nem marad rejtve előtte semmi az életünkből, és a legelemibb szükségleteink is fontosak a számára. Ő betölti a családi hajlékot. Betölti közös életünket. Semmi sem idegen számára belőle. Hiszen emberré lett, egy lett közülünk!

Otthonainkba kérhetünk a vízkeresztkor megszentelt vízből is: a keresztségünkre, istengyermekségünkre és megtisztulásunkra emlékeztető szenteltvíz része lehet napi imáinknak, szokásainknak is. Sok régi családi hajlékban van szenteltvíztartó a falon.

Végül, a szentelés befejező gesztusaként a bejárati ajtó szemöldökfájára felírják az évszámot, valamint a C + M + B betűket, amelyek a latin mondatot rövidítik: „Christus Mansionem Benedicat”, vagyis „Krisztus áldja meg e hajlékot!”. Ez a néhány betű egész évben, nehéz és szép pillanatokban, örömben és gyászban emlékeztethet arra, hogy Krisztus áldó keze minden körülmények között otthonunk felett van. Ez talán abban is segíthet, hogy döntéseinkben, otthoni viselkedésünkben, bűneinkből való felállásunkban tudjunk kihez igazodni. Hiszen Ő nem hagy el bennünket.

Fotó: News.va
Magyar Kurír