„Szent Erzsébet élete ma is példa mindannyiunk számára: imádságban eltöltött perceink, vezekléseink, kereszthordozásaink csakúgy, mint családi életünk és pihenéssel eltöltött időnk mind-mind kedvesek lehetnek az Úrnak, ha bennünk él az Ő szeretete.”

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepére szóló körlevelét ezúton közöljük.

Kedves Testvérek!
Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepe minden esztendőben elénk állítja a magyar királylány példáját, akit a felebaráti szeretet szentjeként ismert meg az egész világ. Ez az ünnep szembesít minket azzal is, hogy bár mindössze 24 évet élt, számára ennyi idő elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megértse és tettekre váltsa az evangélium tanítását.

Mi volt a titka? Elsősorban az, hogy lélekben azonosulni tudott az Úr Jézussal és így életre váltotta a Mester utolsó ítéletről szóló szavait: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Amikor a szegénység keresztjét hordozókkal találkozott, felismerte bennük a szenvedő, keresztjét hordozó Krisztust. Amikor az éhezőknek enni, a szomjazóknak inni adott, amikor a hajléktalanokat befogadta, a ruhátlanokat felöltöztette, a betegeket ápolta, a szomorúakat vigasztalta, nemcsak a szükséget szenvedő embereket, hanem a velük közösséget vállaló Isten Fiát is szolgálta.

Erzsébetnek egész élete istenszolgálat volt. Úgy élt, hogy nemcsak családjára, szeretett férjére és a gyermekeire tudott gondolni, hanem azokra az ismeretlen szegényekre is, akikkel maga Krisztus fűzte testvéri kötelékbe. Ez az Istenre és minden emberre kiáradó szeretet tette képessé arra, hogy nemcsak szeretve és másoktól körülrajongva, hanem ellenszélben és magára maradva is megvalósítsa élete jelmondatát: „Tegyétek boldoggá az embereket!”. Ez a szeretet egyfajta állandó derűvel vértezte fel őt. Nem véletlen, hogy halálos ágyán azt mondta egyik szolgálólányának: „Tudd meg, hogy nagyon boldog voltam...”

Árpád-házi Szent Erzsébet élete példa számunkra mind a családi, mind pedig a szolgáló szeretetben. Élete olyan nagy hatással volt kortársaira, hogy halála után négy évvel, 1235-ben szentté avatta az Egyház és ma is ő a legismertebb magyar szent a világon.
Szent Erzsébet élete ma is példa mindannyiunk számára: imádságban eltöltött perceink, vezekléseink, kereszthordozásaink csakúgy, mint családi életünk és pihenéssel eltöltött időnk mind-mind kedvesek lehetnek az Úrnak, ha bennünk él az Ő szeretete.
Amikor Szentatyánk, Ferenc pápa az elmúlt évben először hirdette meg a szegények világnapját, az a cél vezette, hogy felrázza a keresztény közösségek lelkiismeretét és ösztönözze őket a szeretet cselekedeteinek gyakorlására, hogy Krisztus szeretetének beszédes jelei legyenek nemcsak a rászorulók, hanem az egész világ számára.

Ezért most mi is bizalommal fordulunk keresztény hívő testvéreinkhez, hogy november 25-én, jövő vasárnap adományaikkal segítsék Egyházunk karitatív munkáját. Emellett a Karitász az idei esztendőben is elindítja adventi segélyprogramját „Tárjátok ki a szíveteket” címmel, amelynek keretében a Karitász karácsonyi és téli krízishelyzeti tevékenységéhez lehet csatlakozni a segélyakciók támogatásával, valamint az 1356-os adományvonal felhívásával.

Egyúttal megköszönjük a közel tízezer önkéntes áldozatos munkáját, amelyet az egyházmegyék karitászcsoportjaiban hazánk mintegy 800 településén végeznek. Ezt a nagy kihívást jelentő szolgálatot jelentősen segítette az elmúlt években a kedves testvérek templomi adománygyűjtések alkalmával nyújtott nagylelkű támogatása.

Szívből kívánjuk, hogy minden keresztény testvérünk minél gyakrabban tapasztalhassa meg életében azt a lelki élményt, amelyet így szoktunk megfogalmazni: „jót tenni jó”, amikor is szívünk mélyén meghalljuk az Atya szavát: „Jól van, te hűséges, derék szolga...” (Mt 25,21). De eszükbe juthatnak Jézus szavai is, amelyeket Pál apostol idéz: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20,35).
Árpád-házi Szent Erzsébet mennyei közbenjárása is segítsen mindannyiunkat a jócselekedetekben és a jóban való megmaradásban.

Budapest, 2018. november 11.

                                                                            Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

„Én vagyok a feltámadás és az élet, aki belém vetett hittel él, nem hal meg örökké…” megnyugtatóan és vigasztalóan csengő szavak számunkra. Erre van szükségünk az életben, éppen akkor, amikor elveszítjük a talajt a lábunk alól, éppen akkor, amikor gyász, félelem és az üresség elnyeléssel fenyeget.

Jézus ígérete tarthat minket, amikor a halottakra és mulandó életünkre gondolunk. Bátorságot adhat nekünk, hogyha az élet ajándékát, melyet az Atya bízott ránk, Isten egyszeri ajándékaként naponta újra elfogadjuk, és megfontoltan használjuk.

Ez legyen világosságunk és reménységünk, mikor elmegyünk a sírokhoz, a hétköznapokba, az életbe. Ez segítsen minket, hogy az életet éberebben és megfontoltabban tudjuk élni. És Isten fénye valamint békessége, -mely minden emberre kiárad-, ragyogjon elhunyt szeretteink számára, nekünk pedig adjon megnyugvást és vigasztalást, mindenkinek pedig örök életet.

Mindenszentek főünnepéhez és a halottak napjához kapcsolódóan megemlékezünk szeretteinkről, akik a liturgia szavaival élve „előttünk járták az élet útját”. A temetői sírok vagy urnatemetők látogatása során gyertyákat gyújtunk, és virágot helyezünk el a síroknál, illetve urnafülkéknél. Ebben az időszakban különös erővel hat ránk és tudatosul bennünk a múló világ kényszerű ténye és az el nem múló boldogság reményének feszültsége. November 1-jén elsősorban a szentekre fordítjuk figyelmünket, hiszen ők azok, akiknek közösségébe vágyunk. November 2-án saját szeretteinkre gondolunk, akiknek Isten örök és boldogító színelátását kívánjuk, de önmagunkra is figyelmet fordítunk, hiszen halálunk után találkozni szeretnénk mindazokkal, akik saját vándorlásunk idején, most hiányoznak nekünk. Mindkét megemlékezés azt a tudatot erősíti bennünk, hogy nem vagyunk elhagyatottak, mind egy nagy közösség tagjai vagyunk.

A keleti keresztények körében kialakult megemlékezés az üldöztetések során vértanúságot szenvedett testvérekről már a IV. században konkrét formákat öltött. A legelső ünnep május 13-án volt. Biztos tanúja ennek Szír Szent Efrém, aki 359-ben himnuszt énekelt valamennyi vértanú tiszteletére, később, 380-ban Aranyszájú Szent János mondott nagyszabású és hatásos beszédet a szent vértanúkról a pünkösdöt követő vasárnapon. Az antióchiai szír és az ortodox hagyomány a VI. századi Rómában is otthonra talált. IV. Bonifác pápa elkérte a császártól a több évtizede bezárt Pantheont, és 609. május 13-án felszentelte azt. A felszentelés napján a katakombákból felhozta a vértanúk ereklyéit az alábbi ének kíséretében: „Kellemetes légyen kijöveteletek, utatokat kísérje öröm, ímé, a híres hegyek reszketnek, és várnak rátok ujjongva a halmok. Jelenjetek meg Isten szentjei, hagyjátok el küzdelmetek helyét, lépjetek be Rómába, amely szent hellyé változott. Áldjátok meg Róma népét! Itt kísér benneteket a templomba, amely a hamis istenek lakóhelyéből lett a tiétek, és veletek együtt imádja az Úr fölségét.”

III. Gergely pápa már nem csak a vértanúkat, hanem minden szentet egy napon kívánt megünnepelni, ezért is szentelte a Szent Péter-bazilika egyik kápolnáját az Üdvözítő, a szent Istenszülő Szűz Mária, a mi Asszonyunk, valamint a szent apostolok, a vértanúk és Krisztus hitvallói, a tökéletes igazak tiszteletére. A VIII. századtól már november 1-jén ünnepelték mindenszenteket, végül az ünnep 835-ben nyerte el a hivatalos elismerését.

November 2-án kiemelten a tisztítóhelyen lévő elhunytjainkért imádkozunk. Nevezhetjük ezt a lélek szomorú és bánkódó állapotának a földi élet során tanúsított szeretetlenség miatt. Ez az állapot Isten szeretetének és irgalmának tisztító tüze (Bölcs 3,6; 1Kor 3,15).

A halottakért mondott imádság az egész emberiség alapvető és ősi meggyőződéséből fakad, amit a Szentírásban is nyomon követhetünk. Makkabeus Júdás engesztelő áldozata is arra utal, hogy hitt a jövendő világ jutalmában és a feltámadásban (2Mak 12,46; vö. Dán 12,1–4).

A szentekkel való közösségünk rámutat arra, hogy az Egyház több, mint a földön zarándokoló nép, sokkal inkább az irgalom és a kegyelem, a megbocsátás kimeríthetetlen forrása (Jn 4,13–14; 20,22–23), amelyet az Üdvözítő tanítványaira bízott. Ebben áll az Egyház szolgálata: tagjait Isten irgalmas és megbocsátó szeretetében részesíteni. Amikor az Egyház tagjairól beszélünk, akkor a nagy közösségre gondolunk, de főleg azokra, akik rászorulnak Isten irgalmára, akik bűneik következményét, a lélekre tapadt szennyet – amely akadálya a teljes Istenre hagyatkozásnak és a benne való elmerülésnek – Isten szeretének lángoló tüzében és a mi imádságunk, jó cselekedeteink révén mossák le magukról.
Az Egyház a halottakért végzett imádságban és szeretetgyakorlatban tanúskodik arról, hogy a földi halál ellenére sem mond le az elhunyt iráni szeretetről és törődésről. Ezért tartja fontosnak az elhunytakért mondott imádságot, a bűnbánatot és jó cselekedetet: „Mosdjatok meg, s tisztuljatok meg. El gonosz tetteitekkel színem elől, ne tegyetek többé rosszat! Tanuljatok meg jót tenni: keressétek az igazságot, segítsétek az elnyomottakat, szolgáltassatok igazságot az árvának, s védelmezzétek az özvegyet.” (Iz 1,16-17)

Ennek a törődésnek kifejezése az a teljes búcsú is, amelyet a tisztulás állapotában szenvedő lelkek javára fordíthat az a hívő, aki november 1–8. között áhítatos lélekkel temetőt látogat, s legalább lélekben imádkozik az elhunytakért; halottak napján, vagyis november 2-án templomot vagy kápolnát áhítattal meglátogat, s egy Miatyánkot és egy Hiszekegyet elimádkozik. A szentgyónás, a szentáldozás, az imádság – egy Miatyánk és egy Üdvözlégy a Szentatya szándékára – amelyek révén a kegyelem állapotába kerülünk, mind a szeretetközösség reményének és hitének kifejezései.

Forrás: Magyar Kurír

 

Amint az ember testből és lélekből, úgy a szentolvasó is két lényeges részből áll: szóbeli és elmélkedő imából. Szóbeli imák közben vannak a titkok, amelyek fölött elmélkedni kell, míg ajkaink a szóbeli imákat mondják. Ez a kétféle ima együtt a rózsafüzér (szentolvasó). A Miatyánkok, Üdvözlégyek és a titkok a rózsák, melyek füzért alkotnak. A rózsafüzér imádkozás nem liturgikus cselekmény ugyan, de egészében véve az imádkozót oda vezeti. Nem véletlen, hogy Szent II. János Pál pápa naponta elimádkozta mind a négy rózsafüzért.

A rózsafüzér Jézus életének sarkalatos pontjairól, a titkokról való elmélkedésre hív!
A rózsafüzér imádkozása az ima melletti elmélkedésnek az a formája, melyet bárki, bárhol, szinte bármilyen körülmények között imádkozhat egyedül vagy közösségben.

A rózsafüzér imádkozása közben a viszonylag monoton imával (Üdvözlégy Mária egymás utáni mondásával) a világ zaját egy kicsit ki tudjuk rekeszteni és e fölött megnyílik egy lehetőségünk a titkokon való elmélkedésre, gondolkodásra. Ha ezt az elmélkedést komolyan vesszük, mindig egy-egy elhatározást tehetünk, melynek megvalósítása az életünket szép lassan megváltoztatja.

Október folyamán különös szeretettel vegyük kezünkbe a szentolvasót, rózsafüzért, hogy minél jobban áthasson bennünket az imádság mélysége. Ezáltal egyre közelebb kerülünk a Szentolvasó Királynőjéhez, Szűz Máriához, Mária által pedig Megváltónkhoz, Jézus Krisztushoz.

Amikor a Szentírást kezünkbe vesszük, próbáljunk párhuzamot vonni az evangélium tanításával, hogy az Ige asztala, az Úr hozzánk szóló szava, hogyan és minként tud minket értelmileg és lelkileg is gazdaggá tenni.

A Szentírás az Istenben hívő, a vallásos ember szemével mutatja be a világot, annak teremtését, az ember bűnbeesését, a sokszoros hűtlenséget, de felemelkedésünket is a megváltás által. A Könyvek könyve, - ahogy Gárdonyi Géza nevezi a Bibliát -, megtanít bennünket az Istennel és embertársainkkal való helyes kapcsolatra, életünk értelmére és hivatásunkra. A bibliát hittel kell olvasnunk, értelmezni és elfogadni egyaránt!
    
A katolikus Egyház tanítása szerint „a Szentírás szerzője maga az Isten” (KEK 105.). A szent könyvek lejegyzéséhez Isten embereket választott, akik a Szentlélek sugalmazására írásba foglalták az Ő igazságait. A Szentlélek a sugalmazás mellett ugyanakkor vigyázott arra is, hogy a leírtak biztosan és tévedések nélkül tartalmazzák mindazt, amit Isten a mi üdvösségünk érdekében közölni alkart. Az Egyház pedig, amely hűséges az élő és megtestesült Igéhez, mindenkor ügyel arra, hogy a szent könyveket helyesen értelmezzék és tanítsák. Az isteni szerzőség és a sugalmazás ténye nem jelenti azt, hogy a Szentírás egy tankönyv vagy egy olvasókönyv volna, amely csak Istenről és az Ő tanításáról szól. A szent könyvekből megismerjük Istent, de emellett az emberi történelemnek azt az idejét is, amely alatt a könyvek íródtak. Megismerhetjük belőle azokat a nagy cselekedeteket, amelyeket Isten a történelem folyamán a mi üdvösségünkért véghezvitt, s megtudjuk azt is, hogy Isten mit vár személyesen tőlünk üdvösségünk elnyerése érdekében.

Övezze ezért mélységes tisztelet Isten írásba foglalt üzenetét!
 

Báró Apor Vilmos győri püspök 1943. szeptember 8-án szentelte fel a soproni Szent István templomot. Szentelési beszédéből ezt hagyta ránk:

„Az ég kapuja lett ez a templom is. Ezért úgy használjátok, kedves híveim, hogy akár bementek a földi életből a templom áhítatába, akár kimentek az életbe a templom csendjéből, mindenképpen az égnek áldásait, kincseit, örök igazságait és megszentelt törvényeit, valamint az égnek mosolyát és fényét vigyétek magatokkal, hogy szebbé tegyétek ezt a földi életet…”

2018. szeptember 8-9-én hálát adunk mindannyian ezért az Istenházáért. Hálával emlékezünk meg mindazokról, akik építették és gondozták, akik benne szolgáltak és imádkoztak, valamint azokról, akik ma is hittel és szeretettel jönnek ebbe a templomba és szerető gondoskodással tevékenykednek benne.

Elődeinkkel együtt kérjük a jóságos Istent:
 „Accipe Domine!” Fogadd el Urunk ezt neked szentelt és felújított hajlékot, melyben legyen neked dicsőség, nekünk pedig áldás és kegyelem!

Nyitott szívvel – Holpár Balázs, a Győri Egyházmegye újmisése

Holpár Balázzsal a szentelés előtti nap délutánján beszélgettünk a győri szeminárium rekreációs termében.

Holpár Balázzsal a szentelés előtti nap délutánján beszélgettünk a győri szeminárium rekreációs termében. Akkor tért vissza a szentelésre felkészítő lelkigyakorlatról, éppen befejezték a másnapi szertartás próbáját.  Még várt rá a Veres András főpásztorral végzett esti szentségimádás, amelynek során a szentelendők leteszik az esküt a cölibátusra, az egyházmegyéhez való hűségre és az engedelmességre. Azután indult „haza”, a soproni Szent István-plébániára, hivatása születésének és fejlődésének helyszínére, hogy másnap a hívekkel és Böcskei Győző plébánossal érkezhessen a szentelés ünnepére.  

Holpár Balázs februárban töltötte be 25. életévét. Születésnapját Mosonmagyaróváron ünnepelte. A szentelés előtti tanévet ugyanis itt, a Szent Gotthárd-plébánián töltötte diakónusként. Azt meséli, szép időszak volt ez számára, a papi élet minden szeletéből ízelítőt kapott. Tanított hittant óvodában és iskolában, keresztelt, temetett, segített a házasságra való felkészítésben, és gyakran volt lehetősége prédikálni is. „Nagy ajándékot jelentett számomra a prédikáció. Öröm volt, hogy tanúságot tehetek arról, amit élek.”

„Atya, ne menjen el!” – kérlelték a hittanosai az év végén, és Balázsnak nagyon jólesett a gyerekek ragaszkodása. „Egy kicsit féltem a tanítástól, és most megtapasztaltam, milyen sokrétű feladat a hitátadás. Az volt a célom, hogy szeressem a híveket, és nyitott legyek feléjük. Láttam, az emberek azt várják a paptól, hogy utat mutasson nekik. Fontos számukra, hogy érezzék, van pásztoruk, aki szereti őket. Szolgálatunk alapja, hogy szeretjük Krisztust, és a vele való kapcsolatunk tükröződik az életünkben”– vallja a hivatásáról.

Balázs Pusztacsaládon töltötte a gyermekéveit. Nagyszülei vitték el a templomba, ahol plébánosa, Böcskei Győző atya sokat foglalkozott a vallás iránt érdeklődő fiúval. Pártfogója lett a kamaszkor nehéz éveiben. Aztán mindketten Sopronba kerültek: Böcskei Győző a Szent István-plébániára, Balázs az orsolyitákhoz, a gimnáziumba. „Győző atya segített felismerni a hivatásomat, ő hívta fel a figyelmemet az erre utaló jelekre. Sokat köszönhetek neki, a hosszú út során mindig mellettem állt.” Balázs rögtön a gimnázium után jelentkezett a szemináriumba. „Az első hónapok nagyon nehezen teltek. Az ismeretlen környezet, az új társak, a bezártság megijesztett. Aztán egyre könnyebb lett, de sok küzdelem van mögöttem. Főként magammal vívódtam, a gyengeségeimmel, a félelmeimmel, de a közösségben is voltak konfliktusaink. Mindemellett sok szép élményt köszönhetek ennek az időszaknak, és meghatározó barátságokat is. Ezek az évek érleltek meg igazán” – vonja meg a mérleget.

Balázs ragaszkodó természet. Mosonmagyaróváron, ahol az utóbbi évet töltötte, nagyon szeretik a hívek, ezt érezni lehetett a köszöntésekből is. Balázsnak pedig sokat jelent, hogy tartozik valahová. „Hagytam, hogy megszólítsanak, és én is kerestem a kapcsolatot az emberekkel. A pasztorációval egy új világ nyílt meg a számomra, amely sok lehetőséget és persze veszélyeket is rejt” – utal röviden a csapdákra, például arra a hibára, amit azzal követhet el egy pap, ha „leragad” néhány hívőnél, ha a rokonszenv határozza meg a kapcsolatait.  

A mosonmagyaróvári szolgálati évvel az elöljárók szándéka az volt, hogy Balázs még inkább megerősödjön a döntésében, és így jelentkezzen a szentelésre. A tanév egy súlyos balesettel kezdődött számára. Az autóba, amelyben ült, belehajtott egy kamion. Akár meg is halhatott volna, de végül agyrázkódással és bordatöréssel megúszta az ütközést. „Megtapasztaltam Isten szeretetét és irgalmát, átéltem, hogy mindig ott van mellettem. Nem engedte, hogy meghaljak, és én tudom, hogy feladatom van a világban.”

A Mosonmagyaróváron töltött év sok feladat elé állította Balázst, aki így képet kapott arról, milyen is valójában egy pap élete. „Megerősödtem az elhatározásomban, tudatos és mély döntést hoztam Krisztus mellett. Tudom, hogy ki hívott meg, és mire hívott. Nem tehetek mást, mint hogy kinyitom a szívem, és ráhagyatkozom Istenre.”

Fotó: Németh Péter, Kálmán Imre

Forrás: Magyar Kurír

„Ez pünkösd misztériuma:
A Szentlélek megvilágosítja az emberi lelket és fölfedve a megfeszített és föltámadt Krisztust megmutatja az utat, hogyan válhatunk hozzá hasonlókká,
hogy a belőle áradó szeretet kifejeződése és eszközei legyünk.
Veni Sancte Spiritus – Jöjj Szentlélek, töltsd el híveid szívét és gyújtsd meg bennük szereteted tüzét!”

XVI. Benedek pápa


Működjünk együtt Isten Szentlelkével, hogy a Jézus által kapott tanítást általa tettekre tudjuk váltani, és olyanok legyünk, mint az apostolok, akik bátran és örömmel hirdették az embereknek Isten csodás tetteit!
 

Szívből kívánunk mindenkinek áldott húsvétot, hogy a feltámadás öröme adjon elég erőt mindenki számára az élet küzdelmeihez.

Mindannyian váljunk húsvéti emberekké, akik tudnak reménnyel tekinteni az életre, akik megértik a halál és a feltámadás valódi misztériumát.

Ezért örvendjen ma a szívünk, és kérjük, hogy Isten, ajándékozó áldása kísérjen minket! 

Győző atya

Ferenc pápa nagyböjtre írt üzenetében fordul hozzánk: „Ismét közelít felénk az Úr Húsvétja! Hogy felkészüljünk rá, az Isteni Gondviselés a Nagyböjtöt adja nekünk ’évenként visszatérő gyakorlatai által’, amely jelzi és meg is valósítja a lehetőséget, hogy teljes szívvel, teljes életünkkel visszatérjünk az Úrhoz. A Szentatya utal arra, hogy az Egyház, édesanyánk és tanítónk, az igazság olykor keserű gyógyszerével együtt felkínálja számunkra a mostani nagyböjti időszakban az imádság, az alamizsnálkodás és a böjt segítségét.

A Szent Negyvennapnak két jellegzetes belső tulajdonsága van: egyrészt és elsősorban ez a keresztségre való előkészítésnek és arról való megemlékezésnek, másrészt pedig ez a töredelemnek ideje. A nagyböjti lelkület jellemzői: a külső élet visszaszorítása, magunkba szállás; bűnbánat, életünk jobbítására való szándék; az Egyház liturgiájával egyesülve a nagyböjti fegyelem fölajánlása. (forrás: www.katolikus.hu)

Éljünk ezzel a kegyelmi lehetőséggel, hogy a nagyböjti idő elmúltával felkészülten álljunk az Úr keresztje előtt, és lelki öröm töltsön el minket feltámadása által!