Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe a karácsonyt, Urunk születésének örömünnepét követő negyvenedik napra esik, amikor arra emlékezünk, hogy Szűz Mária és Szent József bemutatták Jézust a templomban. Ők ezzel látszólag csupán az ószövetségi törvényt teljesítették, valójában azonban lehetővé tették, hogy Jézus, hívő népével találkozzon. A jámbor Simeon és Anna, akik a Szentlélek késztetésére a templomba mentek, és ott, a Szentlélek kegyelmétől megvilágosítva, felismerték az Urat, örvendező lélekkel tettek tanúságot róla.

Jézust szülei születése után negyven nappal mutatták be a templomban, ősi zsidó szokás szerint. Minden zsidó család így cselekedett, hiszen Mózes törvénye előírta: „minden elsőszülött fiúgyermek az Úrnak legyen szentelve”. A keresztény hagyomány is megőrizte ezt a szokást – azzal a módosítással, hogy nemcsak az elsőszülött fiúgyermeket, hanem minden gyermeket bemutatnak az Úrnak –, hiszen a keresztelés szentsége magában foglalja az avatás szertartását is, amikor az édesanya a Szűzanya példájára megkeresztelt gyermekével az oltár elé áll, hálát adva a kapott életért, felajánlva őt Istennek.

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe alkalmat kínál arra, hogy tudatosítsuk: szüleink révén mindannyian Istennek ajánlottak vagyunk. Ezért az ajándékért mindig legyünk hálásak Isten és szüleink iránt!
 

Békesség e háznak! – A házszentelés hagyományáról

Fehérváry Jákó bencés szerzetes, teológus írása a házszentelés hagyományáról.


„Békesség e háznak! És minden lakójának!” – szól a köszöntés vízkereszt táján, amikor keresztény családoknál lakásszentelést tartanak. Mire való ez a szokás, miért jó házszentelőt tartani? A házszentelés az úgynevezett szentelmények körébe tartozik: olyan szent jelek és hozzájuk kötődő imák ezek, amelyek jelzik Isten cselekvését, és előkészítik lelkünket annak befogadására különböző élethelyzetekben.

A vízkereszt a karácsonyi ünnepkör egyik fontos mozzanata. „Az Ige testté lett, és közöttünk vett hajlékot” (vö. Jn 1,14) – ezt ünnepeljük ebben a néhány hétben, és ilyenkor különösen is fogékonyak vagyunk arra, hogy kicsit „otthonosabban” gondoljunk Istenre: az ő hajléka akár a miénk is lehet.

Jó alkalom lehet a házszentelés a család és a plébánia (valamelyik) papjának baráti találkozására. A pap ilyenkor más emberként, „emberként” is megmutatkozhat, és ő is közelről találkozhat egy keresztény család valóságával. A lelkipásztor számára fontos érintkezési felület ez a családokkal, melyek az Egyház legalapvetőbb sejtjei, Isten szolgája pedig annak megerősítését hozza a családok számára, hogy fontos szerepe van a nagyobb közösség egészében, és az Úr szeretettel törődik az otthonnal. A családegyház kapcsolata erősödik a plébániaegyház nagyobb közösségével.

A közös ima, amelyben az erényes családi életért és a gonosz cselvetéseinek távoltartásáért is könyörgünk, már megteremti azt a légkört, hogy Isten lakást vesz, és működik közöttünk.

Azután a vízkereszti liturgiában megszentelt vizet hinti a pap vagy a családfő a ház vagy lakás minden egyes helyiségébe. Mindenki megilletődve követi a szenteltvizet hintő személyt, aki ha engedik, a ház legeldugottabb zugaiba is eljuthat ilyenkor: a hálószobába vagy a gyerekszobába, az éléskamrába és a mosdóba is – jó, ha semmi nem marad ki a kis körmenetből, amelyet közös éneklés kísérhet. A gyermekek ilyenkor kisállataikat vagy éppen karácsonyra kapott játékaikat is áldásra nyújthatják. Énekelhetjük Mária hálaénekét, a Magnificatot vagy például a 136. zsoltárt, az állandóan visszatérő refrénnel: „…mert irgalma örökkévaló!”

Mi ennek az értelme? Miért nem elég csak mondjuk a nappaliban hinteni a szenteltvizet? Egyfelől persze, hogy elég lenne. Ám azzal, hogy ilyenkor végigjárjuk a házat, átélhetjük, hogy Isten szerető figyelme az otthon minden szegletére kiterjed, nem marad rejtve előtte semmi az életünkből, és a legelemibb szükségleteink is fontosak a számára. Ő betölti a családi hajlékot. Betölti közös életünket. Semmi sem idegen számára belőle. Hiszen emberré lett, egy lett közülünk!

Otthonainkba kérhetünk a vízkeresztkor megszentelt vízből is: a keresztségünkre, istengyermekségünkre és megtisztulásunkra emlékeztető szenteltvíz része lehet napi imáinknak, szokásainknak is. Sok régi családi hajlékban van szenteltvíztartó a falon.

Végül, a szentelés befejező gesztusaként a bejárati ajtó szemöldökfájára felírják az évszámot, valamint a C + M + B betűket, amelyek a latin mondatot rövidítik: „Christus Mansionem Benedicat”, vagyis „Krisztus áldja meg e hajlékot!”. Ez a néhány betű egész évben, nehéz és szép pillanatokban, örömben és gyászban emlékeztethet arra, hogy Krisztus áldó keze minden körülmények között otthonunk felett van. Ez talán abban is segíthet, hogy döntéseinkben, otthoni viselkedésünkben, bűneinkből való felállásunkban tudjunk kihez igazodni. Hiszen Ő nem hagy el bennünket.

Fotó: News.va
Magyar Kurír

Amikor boldog újévet kívánunk, gondoljunk mindig arra, hogy az újesztendőben új szívekkel dicsérjük Jézust. Minden év kezdete alkalom a lelki megújulásra. Imádkozzunk hát az idei év első napján is személyes lelki megújulásunkért, családjaink megerősödéséért és kiteljesedéséért, népünk belső újjászületéséért, amely segíthet abban is, hogy minden külső gondunkra és nehézségünkre megoldást találjunk. Imádkozzunk Európáért és a világért, hogy a teremtő Isten szavát meghallgatva jó irányba fejlődjön és békében éljen.

Szűz Mária, Isten Anyja, Világ Királynéja, Magyarok Nagyasszonya, könyörögj érettünk! Ámen.

Szeretettel kívánok mindenkinek az Úr áldásával kísért újesztendőt!

Győző atya

Adventet ünneplünk. Fényeket gyújtunk. Ezekben a napokban hatalmas lámpafüzérek ragyogják be falvaink és városaink tereit, utcáit és kirakatainak ablakait. De vajon tudjuk-e, minek szól a fénygyújtás? Minek a kifejezői az általunk gyújtott fények?

Advent ugyanis több mint üzlet, több mint divat, több mint hangulat. Legalábbis többnek kellene lennie! Advent: szembeúszás az árral! Advent: tiltakozás az ellen, hogy az Egyházban és a társadalomban reménytelenség lesz úrrá. Advent: lázadás az ellen, hogy sok családban és emberközti kapcsolatban kialszik a fény. Advent a remény időszaka! Az adventi fény a Megtestesült Reménynek szól!

Az igaz szívvel adventet ünneplők olyan emberek, akik nem értenek egyet azzal, hogy a hideg, a fagy, a sötétség uralja a világot, a családjukat, a környezetüket, a kapcsolataikat! Az igaz szívvel adventet ünneplők olyan emberek, akik ragaszkodnak hitükhöz! Az igaz szívvel adventet ünneplők nem fordítanak hátat templomnak, mert tudják: a végén a jó, a fény, a szeretet győzni fog minden rosszon, sötétségen és a gyűlöleten… Az igaz szívvel adventet ünneplők a remény emberei, és azt ismételgetik: mindenből lehet valami szép és értékes!

Így csak „adventi emberek” tudnak hinni a szeretet erejében! Azok, akik ösztönösen megérzik, hogy jó ugyan a számítgatás, hallgatnunk kell tapasztalatainkra, de végeredményben nem ezek irányítják az emberi életet, hanem Isten. Ezek az adventi emberek tudják, hogy Isten egy kulcsot adott a kezünkbe, hogy az élet minden nehézségével megbirkózzunk.

Szeretet Istene, mennyei Atyánk, Te azt akarod, hogy a szeretet kötelékei, amelyek minket ebben az életben összefűznek, a sírnál se szakadjanak el, hanem hozzánk fűzzék az örökkévalóságba költözöttek lelkét is.

    Most, mint a küzdő, földi-egyház tagjai, a szentek egyességének vigasztaló hitében összefogunk a győzedelmes egyház üdvözültjeivel, a dicsőült szentekkel és hozzád folyamodunk a szenvedő egyház tagjaiért, a tisztítóhelyen szenvedő lelkekért.

    Hallgasd meg, ó Irgalmas Atya, hallgasd meg könyörgésünket, amelyeket most eléd terjesztünk. Törölj le az elhunytak arcáról minden könnyet, enyhítsd meg kínjaikat, rövidítsd meg szenvedéseiket, amelyeket a tisztítóhelyen még el kellene viselniük, e földön elkövetett és le nem vezekelt bűneikért. Ne vond meg tőlük sokáig a mennyei boldogság örömét, amelyre mindannyiunkat teremtettél, és amit számunkra is készen tartasz.

    Alázatosan elismerjük, hogy bűneink miatt magunk is irgalmadra szorulunk, azért is a Te Szent Fiad öt szent sebére, a Boldogságos Szűzanya hét fájdalmára, s azoknak a dicsőült szenteknek érdemeire kérünk, akiknek nevét könyörgésünkben emlegettük. Hallgasd meg imádságunkat, amellyel most Hozzád fordulunk: a hívek elhunyt lelkipásztoraikért, a gyermekek szüleikért, a szülők gyermekeikért, a hitvesek hitvestársukért, mindnyájan rokonainkért, barátainkért, jótevőinkért, hősi halottainkért, az ellenünk vétkezőkért, és mindazokért, akik talán miattunk is szenvednek, vagy akikről senki sem emlékezik meg, vagy akiknek nevét, számát és sorsát csak Te tudod, Istenünk, jóságnak, irgalomnak és szeretetnek kifogyhatatlan forrása. Ámen.
 

Aki életét a Szűzanya lelkületében akarja megélni, annak a rózsafüzér életkísérője kell, hogy legyen. Jó lenne felfedezni ennek az imamódnak igazi mélységét, azt, ahogyan Isten formál, alakít ezen imádság által, amely elmélyít az élet titkaiba, bevezet az igazi mélységekbe.

A rózsafüzér Mária lelkületében akarja egészen Jézusra irányítani az életünket. Általa új életet tapasztalhatunk meg, reményvesztettségeinkben békére és megoldásra találhatunk, általa sokan örömre és megbocsátásra leltek már. Isten hatalmas ajándéka az emberiség számára, mert általa különleges kegyelmeket nyerhetünk.

XIII. Leó pápa a rózsafüzér-áhítatot nagyon kedvelte, október hónapra számos búcsút engedélyezett azoknak, akik ezt az imát ebben a hónapban minden nap elmondják, a Lorettói litániát pedig a Rózsafüzér Királynéjához szóló könyörgéssel bővítette. Így írt róla: „Ez a csodálatos imafüzér az Üdvözlégyek összeszövése az Úr imádságával és a közbeszőtt elmélkedéssel. Szerkezetével a szentolvasó az imádságnak legkiválóbb és leghatásosabb formája, hogy elnyerjük az örök életet. Imádságainak szépségén kívül erős védelmet nyújt hitünkhöz, és felséges mintája az erénynek, a szemlélődésre előtárt titkokban. Ezen kívül meggyőződésünk, hogy a szentolvasó a nép természetéhez alkalmazott könnyű vallásos áhítat.”

XII. Piusz pápa is buzdította a népet a szentolvasó imádkozására, hogy egyre inkább elmélyüljön Jézus misztériumában. Szerinte a szentolvasó „az egész evangélium összefoglalása”. VI. Pál a következőképpen hangsúlyozza ennek az imádságnak a fontosságát: „A Boldogságos Szűz Mária szentolvasóját úgy kell tekintenünk, mint az egyik legkiválóbb és leghathatósabb közös imát, melyet csak imádkozhat a keresztény család. Örömmel gondolunk rá, és hőn kívánjuk, hogy amikor a családi együttlét imának szentelt idő, ennek a szentolvasó legyen gyakori és kedvelt kifejezése.”

Szent II. János Pál pápa is sok tanítást adott a szentolvasóról. „Az örökkévalóságban, Mária elmerülve az Atya, a Fiú és Szentlélek misztériumában, egyesül mindazok imájával, akik szeretik imádkozni a szentolvasót… Mária értünk imádkozik és velünk imádkozik. Anyai módon vezeti imádságunkat. Az egész földön egyesíti azok sorait, akiknek kedve az angyali üdvözlet: ezek vele együtt elmélkedik a megváltás misztériumát, mondják a szentolvasót. Aki elkezdi imádkozni a szentolvasót, az beiratkozik Mária iskolájába.”

Vegyük kezünkbe minél többször a szentolvasót! Legyen keresztény életünk igazi elköteleződés a Rózsafüzér Királynője mellett, hogy anyai közbenjárása által, bensőséges életet tudjunk élni Jézus Krisztussal.

Ismét oltárod köré gyűlnek, Uram, azok a gyermekek,

akiket annyira szeretsz,

s akiket földi életedben oly szívesen engedtél magadhoz.
Engedd, kérünk, hogy ne csak közelítsenek Hozzád,

hanem meg is találjanak, templomodban és az iskolában egyaránt.

Segítsd őket a tudásban, hogy elsajátítva azokat,

még alaposabban megismerjenek Téged,

mert műveidben láthatunk Urunk igazán.

Adj nekik ehhez erőt, tehetséget és szorgalmat,

tanáraiknak pedig elegendő szeretetet, igazságosságot és türelmet.


Add meg, kérünk, Istenünk,

hogy évről évre többen legyenek azokban a termekben,

ahol a hit elmélyítését és gyarapodását tudják mindjobban elsajátítani,

így váljanak példamutató felnőttekké!

Kérjük ehhez a Boldogságos Szűzanyának,

a Bölcsesség Székének,

a Keresztények Segítségének anyai közbenjárását,

hogy esdje ki a Szentlélek kegyelmét,

aki az Atyával és a Fiúval egy Isten örökkön, örökké.

Ámen.

Szent István napja ünnep hazánk, népünk és a kereszténység számára. Mégis, egész nemzedékek előtt maradt homályban első királyunk művének jelentősége. Ezért sokaknak már távolinak tűnik alakja és üzenetének időszerűsége. Fontos feladatunk, hogy segítsük a hívő és nem hívő embereket abban, hogy lelkükbe befogadják Szent István művét és közösen figyeljenek üzenetére, amely minden kornak szól, s ezért ma is időszerű.

Első szent királyunknak volt egy álma: keresztény hazát akart adni a magyaroknak és a velük élő népeknek, mert tudta, hogy annak van jövője. Látta, hogy a régi félnomád, örökös harcban álló életforma nem folytatható tovább. Látta, hogy békére és lelki közösségre van szükség a többi népekkel. Látta, hogy a kereszténység erőt és értelmet ad egyén és közösség életének.

Szent István Intelmei mindannyiunknak érvényes példát adnak a felelősségre, az igazságra, a határozottságra és az önmérsékletre, de egymás értékeinek megbecsülésére is. Türelmesek, és együtt érzők úgy tudunk lenni más népek, más közösségek iránt, ha a teremtő Isten ajándékaként megbecsüljük a kultúrák és a népek sokféleségét, ha nem sajnáljuk a fáradtságot, hogy megismerjük egymást, hogy megtanuljuk egymást tisztelni és szeretni.

Szent István nagyszerű életműve Jézus Krisztust állította a magyar nép elé. Ő igazít el minket a világban, ő az erőforrásunk, ő a jövőnk biztosítéka. Ő segít abban, hogy bölcsen és reálisan, személyes áldozatokra is készen, szeretettel éljünk a világban.

Szent István Király közbenjárásában bízva, imádkozzunk hazánkért, népünkért és lelki megújulásunkért!

Ez az igazság nemcsak a hit mindennapos tapasztalata, hanem összefoglalóan tartalmazza az Egyház misztériumának (titkának) lényegét. Az Egyház örömmel tapasztalja az ígéret sokféle és állandó megvalósulását: „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig” (Mt 28,2); de az Eucharisztiában – azáltal, hogy a kenyér és a bor az Úr testévé és vérévé változik – páratlan intenzitással örvendhet e jelenlétnek. Pünkösdtől kezdve, amikor az Egyház, az Újszövetség népe elindult zarándokútján a mennyei haza felé, az Isteni Szentség folyamatosan elrendezi és bizakodó reménnyel tölti el napjait.

A II. Vatikáni Zsinat helyesen mondja, hogy az eucharisztikus Áldozat „az egész keresztény élet forrása és csúcsa”. „Az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java, tudniillik maga Krisztus, a mi húsvéti bárányunk és élő kenyerünk. Teste a Szentlélek által élő és éltető test: életet ad az embereknek”. Ezért az Egyház szemei mindig Urára néznek, aki jelen van az Oltáriszentségben, és ebben fedezi föl az ő mérhetetlen szeretetének teljes megvalósulását.

A húsvéti misztériumból születik az Egyház. Éppen ezért az Eucharisztia, ami elsősorban a húsvéti misztérium szentsége, az egyházi élet középpontja. Ez látható az Egyház életének első perceitől kezdve, amint az Apostolok Cselekedeteiben olvasható: „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításának hallgatásában és a testvéri egységben, a kenyértörésben és az imádságban” (2,42). A „kenyértörésben” az Eucharisztiát jelenti. 2000 év múltán is ugyanezt éljük az Egyházban. S miközben ugyanazt tesszük az Eucharisztia ünneplésében, lelki szemünk a húsvéti három napra tekint vissza: arra, ami nagycsütörtök estéjén, az utolsó vacsorán és utána történt.

Akkor mutatjuk meg, hogy valóban tudatában vagyunk ezen ajándék nagyságának, ha minden szinten megadva az Eucharisztiának mindazt, ami megilleti, gondosan ügyelünk arra, hogy ne halványítsuk el sem a természetét, sem a követelményeit. A megszakítatlan hagyomány is erre késztet, mely az első századoktól kezdve olyannak látta a keresztény közösséget, hogy virrasztva őrzi ezt a „kincset”. Szeretettől indítva akarja átadni az Egyház a következő nemzedékeknek az Eucharisztikus Misztérium hitét és tanítását, anélkül, hogy egy morzsát is elveszítene belőle.

Krisztus a testévé és vérévé változtatott kenyér és bor egyszerű színei alatt velünk járja az élet útjait mint erősségünk, útravalónk, és mindenki számára a remény tanúivá tesz bennünket. S ha e misztérium színe előtt az értelem megtapasztalja is a maga korlátait, a Szentlélek kegyelmével megvilágított szív meglátja, hogyan kell viselkednie, s hogyan kell elmerülnie az imádásban és a határtalan szeretetben.

(vö. II. János Pál pápa: ECCLESIA DE EUCHARISTIA)
 

     Az ószövetségi szentírás huszonhatszor is beszél Isten szívéről. Ezek közül is különös jelentőségű Ozeás próféta tanítása, melyben a mindenség teremtő Istene arról szól, hogy „megrendül és könyörületre indul a szíve”.

     Ezt a megrendült és könyörületre indult isteni szívet, Jézusnak Szent Szívét szemléli az egyház. Benne nyilvánul meg Istennek az emberek iránti felmérhetetlen és szenvedélyes szeretete, amennyiben nem adja meg magát az emberi hálátlansággal szemben, hanem Egyszülöttjét küldi, hogy kimentse az emberi nemet a bűn rabságából. A Keresztre feszített átszúrt szívéről elmélkedve láthatjuk, hogy Jézus Szívében fejeződik ki a kereszténység lényegi magja: Krisztusban tárult fel és adatott nekünk az evangélium forradalmi újdonsága, vagyis a Szeretet, mely megvált bennünket és éltet minket immár Isten örökkévalóságában. Ezért tanítja Szent János: „Isten úgy szerette a világot, hogy saját egyszülött Fiát adta oda érte, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Az ő isteni szíve szólítja meg a mi szívünket és arra hív, hogy kilépve önmagunkból, emberi biztonságunkból, egészen hagyatkozzunk rá. Ez a felhívás, hogy „maradjunk meg a szeretetemben”(Jn 15,9) minden megkereszteltet érint.
     „Engedjük, hogy Krisztus egészen megszerezzen magának bennünket!”