Rejtőző istenség, hittel áldalak,
Ki elrejteztél itt bor s kenyér alatt.
Szívem te előtted megalázkodik,
Mert ha téged szemlél, megfogyatkozik. 

Sebeid Tamással, nem szemlélhetem,
Te vagy mégis, vallom, Uram, Istenem.
Add, hogy egyre jobban higgyek teneked
Tebenned reméljek és szeresselek.

„A Nagyböjt egy új kezdet, olyan út, amely elvezet a biztos célhoz, a feltámadáshoz, Húsvéthoz, amikor Krisztus győzedelmeskedik a halál felett. Ebben az időszakban mindig erős indítást kapunk a megtérésre. A keresztény ember arra kap meghívást, hogy „teljes szívével” (vö. Jo 2,12) térjen meg az Úrhoz, ne elégedjen meg a középszerű élettel, hanem növekedjen az Úr barátságában”. (Ferenc pápa)

Az egyház egyik legnagyobb hittudósa, Aquinói Szent Tamás egy időben sokat foglalkozott a szenvedés – különösen is az ártatlanok szenvedésének – problémájával. Úgy írják az életrajz írói, hogy töprengései közben egy alkalommal, amint rápillantott a golgotai jelenetet ábrázoló képre, hirtelen az a gondolat jutott eszébe, hogy a három kereszt: az Úr Jézusé, aztán a jobb és a bal lator keresztje lényegében feleletet is ad az ő töprengéseire. Mert a három keresztről ezt a feleletet olvasta le: a kereszt a bűnösöknek büntetés, a megtérőknek elégtétel, az igazaknak pedig engesztelés.

Nekünk is érdemes átgondolnunk ezt a jelenetet. Mert azt többnyire mi is természetesnek tartjuk, hogy a szenvedés a bűnösöknek büntetés, akárcsak a bal lator számára a kereszt. Aki lopott vagy csalt, vagy éppen mások életét elvette vagy megkeserítette, méltányosnak tartjuk, hogy bűnhődjék érte.

A bűnbánó jobb lator keresztjét sem nehéz megértenünk. Úgy látszik, ezt ő maga is megértette, mert amikor Jézushoz fordult, nem azt kérte, hogy szabadítsa meg a kereszt rettenetes szenvedésétől, hanem csak ennyit: „Uram, emlékezzél meg rólam, ha országodba érkezel.” Fölismerte, hogy számára a kereszt rettenetes kínja a megtérés és az elégtétel eszköze lett.

Amit nehezebben értünk meg, az Jézus szenvedése, és vele együtt Mária szenvedése, valamint az a megszámlálhatatlan sok kereszt, amit az ártatlanul szenvedők viselnek.

Ebben csak Jézus magatartása és szava tud eligazítani bennünket. Hiszen Ő így beszélt, tanított a keresztjéről: „Ha majd fölemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonzok.” Vagy: „Ha a földbe esett búzaszem el nem hal, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.” Jézusnak ezek a mondatai világítanak rá az isteni logikára: a rosszat csak egy nagyobb jóval lehet legyőzni! A kereszt ezt a nagyobb jót hozta meg számunkra.

Az idei év nagyböjtjének szimbóluma a Szent István templomban, ez a három kereszt lesz, amely segít minket a bűnbánatban, eligazít a Krisztus-keresésben, és megerősít a megtérés útján. Legyen előttünk a Szent 40 napban e három gondolat:

-    a kereszt a bűnösöknek büntetés,
-    a megtérőknek elégtétel,
-    az igazaknak engesztelés.

Így tekintsünk mindig a Szent Keresztre, mert ezen a keresztfán nyilvánult ki Isten végtelen szeretete, amely a rosszat a nagyobb jóval győzte le. Ő arra hív bennünket, - megtérni és engesztelni akaró krisztuskövetőket-, hogy ezt az isteni szeretetet követve tudjuk elfogadni, és Vele együtt hordozni a magunk keresztjeit is.
 

„A világ tele van falakkal és bizonytalanságokkal, 
de a SZERETET erősebb mindennél…!”
(Ismeretlen teológus)

Az Atya emberré lett Igéje ledönti a falakat és legyőzi a bizonytalanságokat. Ha ennek az Igének szolgálunk, akkor békét, irgalmasságot és emberi odafordulást alkotunk. Legyen nekünk ez a szolgálat teljes ajándékká, mert így áldást kapunk és magunk is áldássá válunk.
A betlehemi Gyermek, – akit hamarosan befogadunk Karácsony titkában –, hozza el a világnak, s benne mindannyiunknak, békéje drága ajándékát.

Kívánok szeretetet és áldást Karácsonyra és az Újévre!

Győző atya
 

„Adventet ünneplünk és Valakit várunk!...” Majdnem mindig várakozni kell, mert az élet nagy része várakozással telik. A különbség az, hogy lehet helyesen és helytelenül várakozni. Túl gyakran feladunk célokat, ha azok nem terveink szerint valósulnak meg.

Isten az adventtel, most egy új lehetőséget adott kezünkbe, mégpedig azt, hogy ismét fedezzük fel annak a szépségét, hogy a Jézussal való találkozás felé haladunk.

Ez az időszak különös vonzerővel hat ránk, mert fel kell felfedeznünk, hogy mindnyájan úton vagyunk: az Egyház – hivatásával és küldetésével – az egész emberiség, mind haladnak előre az idő ösvényein.

Az adventi időszak, amelyet ma ismét megkezdünk, visszaadja nekünk a remény távlatát, annak a reménynek értékét, amely soha nem ábrándít ki, mert Isten szaván, tanításán, szeretetén alapszik. Olyan remény ez, amely nem okoz soha csalódást. A sötétséget legyőzi a fény, a félelmet a bátorítás, az elesettséget a fölemelés. Hogy mindez megvalósuljon odaadó szívvel kérjük: „Rorate coeli de super – Harmatozzatok magasságos egek, és felhők küldjétek az Igazat…”

Ennek a szép időszaknak, lelki magatartásnak a tanító-példaképe, a Boldogságos Szűz Mária. Egy egyszerű, alázatos názáreti lány, aki szívében hordozza Isten minden reménységét, mert méhében testet öltött, és emberré lett a második isteni Személy: Ő Jézus Krisztus.
Hagyjuk, hogy Mária vezessen bennünket, aki Édesanya lett. Ő tudja, hogy hogyan kell várakozni, zarándokolni és vezetni minket. Hagyjuk, hogy Mária vezessen bennünket a várakozásnak és a dolgos éberségnek ebben az időszakában, és akkor vele együtt átéljük, megtapasztaljuk, hogy mennyire közel jön hozzánk az Isten.

Így gyulladjon fel az első gyertyaláng a koszorún és Isten megvilágosító fénye szívünkben!
 

„Szent Ágoston húsvéti homíliájában azt olvashatjuk:

Az igazi alleluját majd odaát énekeljük. Az lesz a beteljesedett szeretet allelujája.

Az alleluja, amit most éneklünk, a vágyódó szeretet, azaz a remény allelujája.”
(I. János Pál pápa)

Kik is azok a mindenszentek, akiknek ünnepét üljük ma? Kik azok a boldogok, akiknek Jézus a hegyi beszédben megígéri az Isten országát, az üdvösséget?

l. Az ünnep rövid története. Mai formájában is több, mint ezeréves ünnep ez, eredetében és jelentésében pedig visszamegy az első keresztény századokra.

Minden nép mindenkor tiszteletben tartotta nagyjait és elődjeit. A hajdani rómaiaknál az ünneplés és tisztelet legnagyobb foka volt, hogy őseiknek és hőseiknek isteni és félisteni címeket adományoztak, akiknek aztán szobrot emeltek, esetleg szentélyt állítottak fel. Marcus Agrippa az összes istenek tiszteletére templomot építtetett Kr.e. 27-ben, s a felépült szentélyt Pantheonnak nevezték el. Itt mutattak be áldozatot az összes istenek tiszteletére.

A keresztények természetesen csak az egy igaz Istent imádták, s távoltartották magukat a bálványimádó szokásoktól. Ezért többen életükkel fizettek. Sok ezren haltak meg hitükért csak Róma városában, az első századokban. A vértanúkat az élők hősöknek tartották, és tisztelték őket. Elsősorban ők voltak méltók a feltámadt Krisztust, az égi Bárányt kísérni a mennyei Jeruzsálemben, hiszen ők vértanú halálukban, véres életáldozatukban lettek Krisztushoz basonlóvá. Ünnepük, az összes mártírok ünnepe a húsvéti időszakban volt, a húsvét utáni pénteken. (Péntek Jézus szenvedésének és halálának a napja!) IV. Bonifác pápa 610. május 13-án keresztény templommá szentelte fel a Pantheont, a keresztény mártírok tiszteletére, „Sancta Maria ad Martyres” címmel. IV.Gergely pápa (827-844) helyezte át az ünnepet november 1-jére, amely lassanként az összes szentek ünnepévé vált.

2. Testvéreink, barátaink, ismerőseink ünnepe ez, azoké, akik üdvözültek (s nemcsak a szentté avatottaké). Sőt, a saját – reménybeli – ünnepünk is, mert mindnyájan arra vágyunk, hogy egykor a mindenszentek seregében éljünk a mennyben. Mindennap kell erre gondolnunk, örök célunkra, mint Szent Cyprián írja: „…amikor lenyugszik a nap és véget ér napunk, kell, hogy újra imádkozzunk, és kérjük, hogy ismét felkeljen fölöttünk a fény, és kérjük azt is, hogy Krisztus eljövetele az örök élet kegyelmét hozza meg nekünk…” (De or. dom. c. 35. PL 4,542.)

„Mária áldott rózsafüzére, édes lánc, mely Istenhez kapcsol minket.”

Október van, a rózsafüzér hónapja, amely időszakban megint megtapasztalhatjuk „e hagyományos imádság gazdagságát, mely egyszerű, mint a népi ájtatosságok, ugyanakkor olyan teológiai mélységei vannak, melyek alkalmassá teszik, hogy a komolyabb szemlélődést igénylő lelkek imádsága legyen. Az Egyház a rózsafüzérnek mindig különös hatékonyságot tulajdonított, ezért a legnehezebb ügyeit a közösségben, folyamatosan mondott rózsafüzérre bízta. Olyan pillanatokban, amikor az egész kereszténység került veszedelembe, a rózsafüzér erejének tulajdonították a megmenekülést, és utána úgy köszöntötték a Rózsafüzér Királynőjét, mint a szabadulás kieszközlőjét.

Szívesen bízom ma ennek az imádságnak hatékonyságára ... a világ békéjét és a családokat.” Ahogyan ennek az írásnak a címe, a fenti mondatok is Szent II. János Pál pápa szavai, amelyeket „a püspököknek, a papságnak és a hívőknek a szent rózsafüzérről” írt, ROSARIUM VIRGINIS MARIAE című, a Rózsafüzér éve (2002. október - 2003. október) alkalmából közreadott apostoli leveléből idézek.

Próbálkozhatnék különféle megközelítésekkel és megfogalmazásokkal, de egészen biztosan nem tudnám szebben, jobban és pontosabban, az átélt hit erejével szólni a rózsafüzérről, ezért a továbbiakban is átadom az „írást” II. János Pál pápának:

„A rózsafüzér ... – jóllehet jellegzetesen máriás imádság –lényegét tekintve Krisztusra mutat. Alkotóelemeinek egyszerűségében sűrítve tartalmazza az egész evangéliumi üzenet mélységét, melynek mintegy rövid összefoglalása. Benne visszhangzik Mária imádsága, az ő örök Magnifikátja, a megváltó megtestesülés művéért, mely az ő szűz méhében kezdődött el. A rózsafüzérrel a keresztény nép beiratkozik Mária iskolájába, hogy bevezessék Krisztus arca szépségének szemlélésébe és az ő szeretete mélységének megtapasztalásába.

A rózsafüzér által a hívő kegyelmek bőségét nyeri el, mintegy magának a Megváltó Anyjának kezéből.” [...] Ifjú éveimtől kezdve fontos helye volt ennek az imádságnak lelki életemben.... A rózsafüzér elkísért engem örömben és próbatételekben egyaránt. Sok-sok gondomat bíztam rá, és mindig bátorítást találtam benne. [...]a Péter székébe történt megválasztásom után, szinte föltárva a lelkemet, így fejeztem ki magamat: „A rózsafüzér nagyon kedves imádságom. Csodálatos imádság! Csodálatos az egyszerűsége és a mélysége (...). „A rózsafüzér mondása ugyanis nem más, mint Krisztus arcának szemlélése Máriával.

[...] A rózsafüzér Mária tapasztalásából kiindulva kifejezetten szemlélődő imádság. [...]„Szemlélődés nélkül a rózsafüzér lélektelen test, s mondása azzal a kockázattal jár, hogy formulák mechanikus ismétlése lesz, és ellentmond Jézus intelmének: 'amikor imádkoztok, ne beszéljetek sokat, mint a pogányok, akik azt hiszik, hogy a bőbeszédűségükért találnak meghallgatást' (Mt 6,7).

A rózsafüzér mondása természete szerint nyugodt, lassú ritmust igényel, ami elősegíti az imádkozóban az elmélkedést az Úr élete misztériumairól, melyeket annak szívén keresztül lát, aki a legközelebb állt az Úrhoz, s melyekből elmondhatatlan gazdagság fakad.”
„A rózsafüzér a béke imádsága a szeretet gyümölcsei miatt is, melyeket létrehoz. Ha jól végzik, mint elmélkedő imádságot, a rózsafüzér, miközben titkaival elősegíti a Krisztussal való találkozást, szükségszerűen észreveteti a testvérekben is, főleg a szenvedőkben Krisztus arcát.”

Bízom abban, hogy sokan imádkozzák a rózsafüzért és veszik kezükbe az „édes láncot”, ami összeköt minket Krisztussal és Máriával. A buzgó imádság segítsen minket az üdvösség útján!
 

Kedves Tanárok! Kedves Diákok!

A Veni Sancteval, a Szentlelket segítségül hívó énekkel nyitjuk meg a 2016-2017-es tanévet. Ebben az ünnepi pillanatban érdemes elgondolkodni azon, milyen elképzelésekkel, milyen szándékkal, milyen elhatározással indulunk el!

 
Van, akiben nagy tervek vannak; van, aki izgul - főképp az újak - milyen lesz?; vannak a régi diákok, akik azt mondják magukban: most jó találkozni megint a jól megszokott, régi osztálytársakkal, aztán majd jönnek a tanórák, valahogy mindenki ki fogja bírni?!

Elkezdődik egy új tanév, de hogy milyen lesz, abban döntő szerepe tanárnak és diáknak egyaránt van. Nagyon sok minden csak rajtunk múlik.

Kedves Diák!

Személyesen szeretnélek megszólítani. Milyen elképzelések, milyen szándékok, milyen célok vannak benned? Kell, hogy legyen célod, elképzelésed, vágyad erre a tanévre! Legyenek nemes, nagy, szép terveid! Merj nagyot álmodni! És ha az első napok lelkesedése után a tanórák monoton rendje próbára tesz, ha úgy érzed, hogy nem értenek meg és bántanak az osztálytársak, a tanáraid meg érzéketlenül vagy igazságtalanul osztályoznak, ha nagyon fognak hiányozni az otthoniak, és olyan nagyon rövidek lesznek a nappalok, az éjszakák meg egyre hűvösebbek; ne riadj vissza az iskoládtól, melynek kezdete nem lehet más, mint szűk és szoros, valamint tudásban bővelkedő.

Hidd el érdemes diáknak lenned, érdemes tanulnod! Mert amit az iskolától kapsz, ami ott történik veled, benned, az nemcsak pár évre szól! A mi közös úton-levésünk olyan, mint egy templom tengelye, mely a torony alatt a keresztény élet legfontosabb bevezető állomásától, a keresztségtől vezet minket az eukarisztika közösségén át a szentély meghittségéig.

Bárki vagy tehát, aki diák akarsz lenni ebben az évben, nagy elszántsággal, teljes erőbedobással, tudatosan járj az imént felvázolt úton! Az Örökkévaló pedig gyűjtsön össze egykor mindannyiunkat utunk végén az Ő Országában. Krisztus, a mi Urunk által. Amen.

Reményik Sándor: Csendes csodák
             


Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

 „Ha az emberiség a világban önmagára van utalva, a látható világ pedig értelem és cél nélkül sodródik a létben, akkor nehéz meggyőzni az egyes embert, hogy miért kell vágyait mérsékelnie, tekintettel lennie másokra, felelősséget vállalni a jövőért, és reménykedni abban, hogy életünk munkájának, igyekezetének és akár szenvedésének is valamilyen értelme és értéke van.

Jézus Szíve azt jelképezi számunkra, hogy a világ nem értelmetlen és az ember nincs egyedül: Jézus személyében maga Isten szeret bennünket, gondoskodik rólunk, és létünket is fenyegető botladozásainkat mégiscsak átöleli jóságával. Ezért van mély és egyetemes értelme annak a rövid fohásznak, amelyet ma is elimádkoznak a hívő katolikus emberek: „Jézus Szentséges Szíve, bízom benned!” Ebben a fohászban remény és jövendő van. Ez a fohász értelmet és erőt tud adni az életünknek. Ugyanilyen joggal imádkozzuk azt is: „Jézus Szentséges Szíve, jöjjön el a te országod!” Bízunk abban, hogy a végső időkben, pontosabban az idők végén, Isten szeretete az emberiség iránt nyilvánvalóvá válik. Új eget és új földet várunk, ahol nem kell már tükörben és homályosan szemlélni a minket megalkotó és létben tartó isteni szeretetet, hanem nyilvánvaló lesz számunkra, hogy mindent személyesen a minket szerető Istennek köszönhetünk.”

(Dr. Erdő Péter bíboros beszédéből)

 
 
Jézus Krisztus, Urunk és Mesterünk! Száz esztendővel ezelőtt a püspöki kar tagjai Csernoch János prímás vezetésével Szentséges Szívednek ajánlották fel országunkat és népünket. Hálát adunk szereteted csodálatos ajándékáért: azért, hogy minden történelmi katasztrófa és megpróbáltatás ellenére ma ismét itt lehetünk és megújíthatjuk ezt a felajánlást.
 
Imádandó Megváltó, aki szentséges Szívedet mindenkor kitárod az egész emberiség előtt, aki irgalmasságod számtalan csodáját éreztetted már nemzetünkkel, engedd, hogy gyermeki bizalommal közeledjünk végtelen szereteted kimeríthetetlen forrásához, és esedezve kérjünk, terjeszd ki hatalmas oltalmadat szeretett hazánk fölé! Hárítsd el róla haragodat és büntetésed súlyos csapásait! Adj világosságot és erőt népünknek, hogy a mai időkben, amikor az emberiség és az egyház történetében nagy változások zajlanak, felismerhessük és követhessük szent akaratodat! Védelmezd egész országunkat, amely magát teljesen Szent Szívednek ajánlja.
Fogadd kegyesen alázatos hódolatunkat, és bocsásd meg bűneinket, amelyek szeretetedre és irgalmadra érdemtelenekké tesznek minket. Áldd meg bűnbánó és hűségre térő népedet, szenteld meg, és tartsd távol a kor szelleme által fenyegető veszélyektől. Erősítsd szívünkben a szent hitet, amelyhez atyáink hűségesen ragaszkodtak. Építsd és szilárdítsd a lelkek egységét, hogy mint egy hazának gyermekei, megértéssel és kölcsönös szeretettel haladjunk az üdvösség útján. Erősítsd szívünkben a hívő odaadást, az erényességet és az állhatatosságot! Add meg mindnyájunknak a békét, a te szent békédet, amit a világ nem tud megadni. Urunk, Jézus Krisztus, alakítsd szívünket a te szent Szíved szerint! Ámen.
 

Szentséges Szűz Mária
Sancta Maria

Képzeljük magunk elé a Boldogságos Szüzet mennyei dicsőségében, amint kedves mosollyal tekint le a földre, amikor fölhangzik hozzá a lorettói litánia, s kérjük hatalmas pártfogását a tökéletesség útján.

      „Szentséges Szűz Mária” - mondja neki a hívők serege első helyen. Elmélkedjünk e szavakról. Fontolgassuk, milyen mélységes hódolatot fejeznek ki. Ez a szó, hogy szent, olyan magas méltóságot fejez ki, amely mellett eltörpülnek az Egyház és a világ uralkodóinak előkelőségei.
      Igen, ez a szó, hogy szent, valami csodálatosan nagy dolgot fejez ki; azt, hogy az illetőnek akarata teljesen megegyezik a föltétlen jóval, vagyis Isten akaratával. Amint Isten, mint a végtelen jóság, csakis jót akarhat, úgy a szent is csak jót akar, és pedig ugyanazt a jót, amit az Úristen. Mivel tehát gondolatai, szavai és cselekedetei mindig olyanok, mintha maga Isten gondolná, mondaná és tenné őket, vagyis teljesen isteniek, az ő lelke is képmása Istennek, s így neki, mint Isten, élő képmásának, tisztelet jár ki minden teremtmény részéről.

      A názáreti Szűz szent volt a szó legtökéletesebb értelmében. Annyira szent, mint soha senki más ezen a földön. Még azok a szentek sem közelítik meg az Ő szentségét, akik egész életükben megőrizték ártatlanságukat, mert hiszen gyarlóságaik voltak, míg őnála még ezek is teljesen hiányoztak. Isten különös kegyelme folytán az Ő ártatlan testi szervezete mentes volt minden rendetlen hajlamtól, minden kísértéstől az érzékek részéről. Szent volt, olyan szent, amilyen szent csak ember lehet. Reá volt halmozva minden lehető szentség.

      „Mária.” Elmélkedjünk arról, hogy mit jelent számunkra ez a név! Nem a szótári jelentései érdekelnek bennünket, hanem az, hogy ki a viselője. Keressünk megvilágosítást az Ószövetségben, mert hiszen az előképe az újnak, s a kettő egymást magyarázza. Tehát a világ teremtésének negyedik napján az Úr világító testeket helyezett az égboltozatra: a napot, a holdat és a csillagokat. Az újrateremtés alkalmával, mert hiszen a megváltás méltán nevezhető annak, ugyanezt tette, csakhogy magasabb, szellemi értelemben. Amott az anyagi sötétnek megvilágosításáról volt szó, itt ellenben abban a lelki sötétben kellett világosságról gondoskodni, amelyben az egész emberi nem halad örök célja felé. A hitnek sötétje ez, mert hiszen csak az örök boldogság küszöbén tárul fel előttünk az örök világosság, az Úristen, s csak attól kezdve nem lesz többé sötétség, mert a mennyei Jeruzsálemnek Ő Szent Felsége a világossága. Addig azonban a hitnek sötét éjszakájában haladunk életünk útján, s ennek számára teremtett az Úristen új égboltozatot. Ezen ragyog az édes Üdvözítő, mint a nap, a Boldogságos Szűz Mária, mint hold, s a szentek, mint a csillagoknak megszámlálhatatlan serege.

      Lelki életünknek ez a teliholdja - mert hiszen neki nincsenek fogyatkozásai és fényváltozásai -, egész fényét és szépségét az isteni naptól, a világ világosságától kapja, de ez a körülmény legkevésbé sem csökkenti kimondhatatlan szépségét. Sőt ellenkezőleg, jó tudnunk azt, hogy az a szelíd fény, amelyet ránk hint, s amellyel bennünket az ég felé vonz, tulajdonképpen azonos a nap fényével, úgy, hogy ha mi Őt szeretjük, akkor benne és rajta keresztül Jézust szeretjük, s nem vonunk el semmit ez utóbbitól.
      Világíts a lelkemben, Szűzanyám, Mária!

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952)
elmélkedései a lorettói litániáról