Soproni Szent István Római Katolikus Plébánia

Ma 2020. szeptember 25.,
Eufrozina, Kende napja van.

 

Lelkiség

Ima a járvány idején

Feltöltve:  2020. szeptember 10.

 

Uram, eléd hozzuk betegeinket – vigasztalásért és gyógyulásért fohászkodunk. Legyél közel a szenvedőkhöz, főleg a haldoklókhoz. Vigasztald a szomorkodókat. Adj bölcsességet és energiát az orvosoknak, kutatóknak; erőt minden nővérnek és betegápolónak ehhez a különösen nagy terheléshez. Imádkozunk mindazokért, akik szenvednek a pániktól. Mindazokért, akiket legyőz a félelem. Imádkozunk a viharban békességért, tisztánlátásért. Imádkozunk azokért, akik nagy anyagi károkat szenvednek, vagy ettől kell tartaniuk. Jóságos Atyánk, mindenkit eléd hozunk, akiknek karanténban kell lenniük, magányosak és senkit nem tudnak átölelni. Töltsd el szívünket békéddel. És igen, kérünk azért, hogy ez a járvány visszahúzódjon, a számok csökkenjenek, újra minden a régi lehessen. Tégy minket hálássá minden egészséges napunkért. Ne engedd, hogy elfelejtsük, hogy az életünk ajándék. Hogy egyszer meg fogunk halni és nem tudunk mindent kontrollálni. Hogy csak Te vagy örök. Hogy az életben annyi lényegtelen dolog van, ami gyakran túl hangosnak és fontosnak tűnik. Tégy minket hálássá mindazért, amit krízisek nélkül olyan könnyen figyelmen kívül hagyunk.
Hálát adunk Neked, bízunk Benned, könyörülj rajtunk, Uram!

(Johannes Hartl)

Hivatások világnapja

Feltöltve:  2020. május 03.

 

 

Kedves testvérek!

 

Tavaly augusztus 4-én, a szent ars-i plébános halálának 160. évfordulóján levelet intéztem a papokhoz, akik Isten népének szolgálatában életüket nap mint nap az Úrnak adják.

 

Ebből az alkalomból négy kulcsszót választottam – fájdalom, hála, bátorság és dicsőítés –, hogy köszönetet mondjak a papoknak és támogassam szolgálatukat. Úgy vélem, hogy ma, a megszentelt hivatások 57. világnapján ezeket a szavakat újra felidézhetjük és Isten egész népéhez intézhetjük abból az evangéliumi szakaszból kiindulva, amely Jézusnak és Péternek egy viharos éjszaka során a Tibériás taván átélt különleges tapasztalatát mondja el (vö. Mt 14,22–33).

 

A tömeg körében lelkesedést kiváltó kenyérszaporítás után Jézus megparancsolta övéinek, hogy szálljanak bárkába és menjenek át a túlsó partra, miközben ő elbocsátja a népet. A tavon való utazás képe életünk utazására emlékeztet: életünk hajója lassan halad, mindig úton van, keresve a boldog kikötőt; készen áll, hogy leküzdje a veszélyeket és megragadja a tenger nyújtotta lehetőségeket, de közben arra vágyunk, hogy a kormányos egy mozdulattal végre a megfelelő irányba fordítsa. Az is előfordulhat időnként, hogy a hajó eltéved, hamis illúziók elvakítják, és így nem követi a biztonságos kikötőbe vezető világítótorony fényét, máskor a hajó a nehézségek, kétségek és félelmek okozta ellenszélnek van kitéve.

 

Ugyanez a helyzet a tanítványok szívében is. Miután meghívást kaptak a názáreti Mester követésére, el kellett dönteniük, hogy átkelnek a túlpartra; bátran dönteniük kellett arról, hogy saját biztonságukat feladják és követik az Urat. Ez nem egy békés vállalkozás: beköszönt az éjszaka, szembeszél fúj, a hajót összevissza dobálják a hullámok, a tehetetlenség és a meghívás nagysága okozta félelem azzal fenyeget, hogy legyűri őket.

 

Az evangélium azonban azt is elmondja nekünk, hogy e nehéz utazás kalandjában nem vagyunk egyedül. Mintha az éjszaka közepén valamiképp derengene a hajnali fény, az Úr lépked a felkavart vízen a tanítványok felé. Arra hívja Pétert, hogy a hullámokon át induljon el feléje, és megmenti, amikor látja, hogy süllyed. Végül beszáll a hajóba és elnémítja a szelet.

 

A hívás első szava a hála. A helyes irány megtartásának feladata nem csak a mi erőnkre van bízva, és nem függ kizárólag az általunk választott utaktól sem. Önmagunk és életterveink megvalósulása nem egy matematikai levezetés eredményeként születik abból, amit magunkba zárkózva eldöntöttünk, hanem sokkal inkább egy felülről jövő hívásra adott válasz. Az Úr ugyanis megmutatja nekünk, hogy melyik part felé kell tartanunk, és bátorságot ad ahhoz, hogy hajóra szálljunk; miközben hív minket, ő maga lesz a kormányos, hogy kísérjen minket, megmutassa az irányt, megakadályozza, hogy a bizonytalankodás zátonyára fussunk, és akár arra is alkalmassá tesz minket, hogy járni tudjunk a hullámzó vízen.

 

Minden hivatás ebből a szeretetteljes pillantásból származik, amellyel az Úr ránk talál, talán éppen akkor, amikor hajónkat a vihar sújtja. Nem „annyira a mi döntésünk, sokkal inkább az Úr ingyenes meghívására adott válasz” (Levél a papoknak, 2019. augusztus 4.). Ezért fel tudjuk fedezni és át tudjuk ölelni az ő hívását, ha szívünk hálásan megnyílik és képes lesz felismerni Isten lépéseit az életünkben.

 

Amikor a tanítványok látják, hogy Jézus közeledik a víz színén, először azt gondolják, hogy kísértet, és megijednek. Jézus viszont azonnal megnyugtatja őket olyan szavakkal, amelyeknek életünket és hivatásbeli utunkat mindig kísérniük kell: „Bátorság, én vagyok; ne féljetek!” (Mt 14,27). Ez a második szó, amelyet rátok akarok bízni: a bátorság.

 

Vannak kísértetek, amelyek megrettentik a szívünket és gyakran egészen megakadályoznak abban, hogy elinduljunk, növekedjünk és kövessük azt az utat, amelyet az Úr mutatott nekünk. Amikor arra kapunk meghívást, hogy elhagyjuk a biztonságos szárazföldet és vállaljunk egy életállapotot – a házasságot, a felszentelt papságot, a megszentelt életet –, akkor az első reakció gyakran „a hitetlenség kísértetének” formájában jelentkezik: nem lehetséges, hogy ez az én hivatásom; valóban ez a helyes út? Miért éppen tőlem kéri ezt az Úr?

 

És apránként növekednek bennünk ezek a megfontolások, indoklások és számítások, amelyek elrabolják a lendületünket, összezavarnak és megbénultan hátrahagynak a kiindulási ponton: úgy gondoljuk, hogy bakot lőttünk, hogy nem nőttünk fel hozzá vagy egyszerűen csak szellemet láttunk, amit el kell űzni.

 

Az Úr tudja, hogy egy ilyen alapvető életdöntés – mint például a házasság vagy különleges elköteleződés az Úr szolgálatában – bátorságot kíván. Ismeri a kérdéseket, a kételyeket és a nehézségeket, amelyek szívünk hajóját megbillentik, és ezért megnyugtat minket: „Ne félj, veled vagyok!”. A hit az ő jelenlétében, abban, hogy hozzánk lép és kísér minket, még akkor is, ha a vihar felkorbácsolja a tengert, meg tud szabadítani minket a lustaságtól (akédia), amelyet egyszer „édes szomorúságnak” neveztem (Levél a papoknak, 2019. augusztus 4.), vagyis a belső elbátortalanodástól, amely megbénít minket és nem engedi, hogy megízleljük a hivatás szépségét.

 

A papoknak írt levélben fájdalomról is beszélek. De itt szeretném másként fordítani ezt a szót, és inkább erőfeszítésnek nevezni. Minden hivatás elkötelezettséget igényel. Az Úr meghív minket, mert Péterhez hasonlóan alkalmassá akar tenni arra, hogy „a vízen járjunk”, vagyis hogy az evangélium szolgálatában napról napra konkrét módon – ahogyan Ő mutatja meg nekünk – vegyük kézbe életünket, különös tekintettel a laikusok, papok vagy a megszentelt életet élők hivatásainak különféle formáiban. Ugyanakkor hasonlóvá válunk az apostolokhoz: van bennünk vágy és lendület, de ugyanígy vannak gyengeségeink és félelmeink is.

 

Ha hagyjuk, hogy elborítson az a gondolat, hogy milyen felelősség vár ránk – akár a házas életben, akár a papi szolgálatban – vagy milyen akadályok bukkanhatnak fel, akkor hamar levesszük a szemünket Jézusról, ez pedig azzal fenyeget, hogy elmerülünk, mint Péter. De a hit még a gyengeségünkben és a szegénységünkben is lehetővé teszi számunkra, hogy találkozzunk a feltámadt Úrral, és még a viharokat is legyőzzük. Ő kezét nyújtja nekünk, amikor a fáradtság vagy a félelem miatt az elsüllyedés fenyeget, és megadja a szükséges lendületet ahhoz, hogy örömmel és lelkesedéssel éljük meg hivatásunkat.

 

Amikor Jézus beszáll a hajónkba, a szél végül elül és a hullámok elcsitulnak. Ez egy szép és találó kép arra, amit az Úr életünkben és a történelem zavaros időszakaiban – különösen akkor, amikor viharba kerülünk – végbevisz: parancsol a kedvezőtlen szeleknek, hogy csendesedjenek el, és a gonosz, a félelem, a lemondás erőinek nem lesz hatalmuk többé felettünk.

 

Abban a különleges hivatásban, amelyben élnünk kell, ezek a szelek teljesen kimeríthetnek minket. Azokra gondolok most, akik fontos feladatokat vállalnak a civil társadalomban, a házastársakra, akiket nem véletlenül szeretek „bátraknak” nevezni és különösen is azokra, akik a megszentelt életet és a papságot vállalják. Ismerem nehézségeiteket, a magányotokat, amely néha elnehezíti a szívet, a megszokás veszélyét, amely fokozatosan eloltja a meghívás lángoló tűzét, a bizonytalanság terheit és korunk kétségekkel teli helyzetét, a jövő iránti aggodalmat. Bátorság, ne féljetek! Jézus a mi oldalunkon áll. Amikor felismerjük őt életünk egyetlen Uraként, kinyújtja a kezét és megragad minket, hogy megmentsen.

 

És ekkor életünk megnyílik a dicsőítésre, még a hullámok közepette is. Ez a hivatás utolsó szava, és egyúttal meghívás is Szűz Mária belső magatartásának kialakítására: ő hálás volt a pillantásért, amellyel Isten reátekintett, megajándékozva őt a hittel a félelmek és a zavarok közepette, bátorsággal átölelte a kapott meghívást, és így életét az Úr örök dicséretévé tette.

 

Kedves testvérek, azt szeretném, hogy az Egyház – különösen ezen a világnapon, de közösségeink napi lelkipásztori tevékenységében is – ezen az úton járjon a hivatások szolgálatában és ehhez nyerje meg minden hívő szívét. Hiszen mindenki hálásan felfedezheti az Úr hívását, valamint a bátorságot ahhoz, hogy igent mondjon és a Jézusba vetett hitben legyőzze a terheket, végül pedig az egész életét Isten, a testvérek, valamint az egész világ számára dicséretté formálja. Ebben legyen kísérőnk és közbenjárónk a Boldogságos Szűz Mária.

 

Kelt Rómában, a Lateráni Keresztelő Szent János-főszékesegyházban,
2020. március 8-án, nagyböjt 2. vasárnapján

Ferenc

                            

 

Betegek világnapja - Ferenc pápa üzenete

Feltöltve:  2020. február 11.

Kedves Testvérek!

Jézus szavai: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket” (Mt 11,28), megmutatják a kegyelem titokzatos útját, amely feltárja magát az egyszerű szívűeknek, felfrissülést ad a kimerülteknek és megfáradtaknak.  Ezek a szavak az Emberfia, Jézus Krisztus szolidaritását fejezik ki az elnyomott és szenvedő emberiséggel. Hány és hány ember szenved testben és lélekben! Jézus mindenkit hív magához – jöjjetek hozzám –, megkönnyebbülést és felfrissülést ígérve nekik. „Amikor Jézus ezt mondja, olyan emberekre gondol, akikkel minden nap találkozik Galilea utcáin: egyszerű emberek, szegények, betegek, bűnösök, kirekesztettek sokasága. […] Ezek az emberek mindig követték Jézust, hogy hallgassák szavát, amely reményt adott nekik – Jézus szavai mindig reményt adnak!” (Úrangyala imádság, 2014. július 6.).

Jézus e meghívása a 28.  világnapon mindazoknak szól, akik betegek és terheket hordoznak, akik szegények és tudják, hogy teljesen Istentől függenek, akiket a próbatételek súlya megsebez, akiknek gyógyulásra van szükségük. Jézus Krisztus nem törvényeket szab azoknak, akik sebzettségük, fájdalmuk és gyengeségük miatt félelemben élnek, hanem irgalmát, vagyis gyógyító személyes jelenlétét ajándékozza nekik. Jézus a megsebzett emberiségre tekint. Az Ő szeme lát és meglát, mert a mélybe tekint; tekintete nem közömbös, hanem a teljes emberen nyugszik és elfogad mindenkit a maga egészségi állapotában, senkit sem utasít el, mindenkit meghív arra, hogy életébe belépjen és megtapasztalja az Ő gyengédségét.

Miért ápol Jézus Krisztus ilyen érzéseket? Mert Ő maga is a gyengeség útját választotta, megtapasztalta az emberi szenvedést és magától az Atyától kapta a megerősítést. Valójában csak azok fogják tudni, hogyan kell másoknak vigaszt nyújtani, akik saját magukon tapasztalták meg mindezt. A szenvedésnek különféle súlyos formái vannak: gyógyíthatatlan és krónikus betegségek, mentális problémák, rehabilitációt vagy palliatív ellátást igénylő bajok, különféle fogyatékosságok, gyermekkori és időskori betegségek... Ilyen esetekben néha az emberiesség hiánya is fellép, ezért az ember egész valóságát szem előtt tartó gyógyításra van szükség, arra, hogy személyes kapcsolatot alakítsanak ki a beteggel, amelyben az orvosi ellátást a személyes gondoskodás egészíti ki. Betegség esetén az ember nemcsak testi épségét illetően érzi magát veszélyeztetettnek, hanem kapcsolati szinten, értelmi, érzelmi és lelki dimenziójában is. Ezért a terápián túlmenően támogatást, gondoskodást, figyelmet vár el – egyszóval: szeretetet. Emellett a betegnek családja is van, amely ugyancsak szenved és éppúgy szüksége van arra, hogy valaki melléálljon és támogassa.

Kedves beteg testvérek, a betegség lehetőséget ad számotokra, hogy különleges módon tartozzatok azokhoz a megfáradtakhoz és terheket hordozókhoz, akik magukra vonják Jézus tekintetét és magukhoz fordítják szívét. Onnan érkezik számotokra a fény a sötétség perceibe és a reménység a kétségbeesés pillanataiba. Jézus arra hív, hogy menjetek hozzá: „Jöjjetek”. Benne fogjátok megtalálni az erőt ahhoz, hogy legyőzzétek a félelmeket és kétségeket, amelyek a test és a lélek eme éjszakájában felmerülnek bennetek. Igen, Krisztus nem kész válaszokat adott nekünk, hanem szenvedésével, halálával és feltámadásával megszabadít minket a gonoszság hatalmától.

Ebben a helyzetben biztosan szükségetek van egy helyre, ahol békét találtok. Az Egyház szüntelenül és egyre jobban törekszik arra, hogy az irgalmas szamaritánus – azaz Krisztus – fogadója legyen (vö. Lk 10,34), az a ház, amelyben megtaláljátok az Ő családiasságban, vendégszeretetben és nyugodt légkörben megtapasztalhatóvá váló kegyelmét. Ebben a házban olyan emberekkel találkozhattok, akik Isten kegyelmével meggyógyultak a gyengeségükből, és segíthetnek nektek a kereszthordozásban saját sebeik feltárásával, hogy túl tudjatok tekinteni a betegség láthatárán és így életetek Fényt és levegőt kapjon.

Ez a beteg testvéreinkért végzett munka magában foglalja az egészségügyi dolgozók, orvosok, ápolók és ápolónők, egészségügyi és adminisztratív munkatársak, segítők és önkéntesek szolgálatát is, akik hozzáértő módon tevékenykednek azért, hogy megtapasztalhatóvá váljon Krisztus jelenléte, aki vigaszt nyújt és gondoskodik a betegekről, sebeiket ellátva. De ők is emberek, gyengeségekkel és betegségekkel. Különösen is igaz rájuk, hogy „miután Krisztus felüdített és megvigasztalt bennünket, nekünk is az a feladatunk, hogy felüdülést és vigaszt nyújtsunk testvéreinknek, szelíden és alázatosan, követve a Mester példáját” (Úrangyala Imádság, 2014. július 6.).

Kedves testvérek, akik az egészségügyi rendszerben tevékenykedtek, fontos szem előtt tartanotok, hogy minden diagnosztikai, megelőző, terápiás intézkedés, minden kutatási, ápolási és rehabilitációs munka a beteg személyére irányul, ahol a „személy” főnév mindig elsőbbséget élvez a „beteg” jelzővel szemben. Ezért cselekedeteiteknek mindig az emberi személy életére és méltóságára kell irányulnia, nem tehettek engedményeket az eutanázia különféle formáival, az asszisztált öngyilkossággal vagy az élet befejezésére irányuló bármilyen tettel szemben, még akkor sem, ha a betegség gyógyítása kilátástalannak mutatkozik.

Tekintettel a korlátok megtapasztalására és az orvostudomány esetleges kudarcára az egyre problematikusabbá váló klinikai esetek és rossz diagnózisok kapcsán, arra vagytok meghívva, hogy megnyíljatok a transzcendens dimenzió előtt, amely feltárhatja számotokra foglalkozásotok teljes értelmét. Gondoljatok arra, hogy az élet szent és Isten tulajdona, ezért sérthetetlen és nem rendelkezhetünk felette (ld. Donum vitae instrukció 5; Evangelium vitae enciklika 29–53.). Az életet a fogantatástól a halálig el kell fogadni, meg kell védeni, tiszteletben kell tartani és támogatni kell: ezt kívánja mind az értelem, mind pedig az Istenbe, az élet szerzőjébe vetett hit. Bizonyos esetekben vállalnotok kell a lelkiismereti okból való tiltakozást, hogy az életre és az emberre kimondott „igen” mellett megmaradjatok. Mindenesetre a keresztény szeretet ihlette szakmaiságotok szolgálja leginkább az igazi emberi jogot, az élethez való jogot. Ha meggyógyítani nem is tudtok valakit, még mindig segítségére lehettek olyan gesztusokkal és eljárásokkal, amelyek megkönnyebbülést és enyhet nyújtanak számára.

Sajnos a háború és az erőszakos konfliktusok miatt mind az egészségügyi dolgozók, mind a betegek gondozására és ellátására szolgáló struktúrák újra és újra támadások célkeresztjébe kerülnek. Egyes vidékeken a politika arra is igényt formál, hogy az orvosi ellátást a saját javára manipulálja, ezáltal korlátozva az egészségügyi rendszer jogos függetlenségét. Valójában azonban azokat támadni, akik a társadalom szenvedő tagjainak szolgálatára szentelik magukat, senkinek sem válik javára.

A 28. Betegek világnapján gondolok arra a sok testvérre is szerte a világon, akik nem jutnak orvosi ellátáshoz, mert szegénységben élnek. Ezért arra kérem a világ minden országának egészségügyi hatóságait és kormányait, hogy miközben számolnak a gazdasági realitással, ne hagyják figyelmen kívül a társadalmi igazságosságot sem. Hangsúlyozom, hogy a szolidaritás és a szubszidiaritás elveinek ötvözésével közös elkötelezettség születik annak érdekében, hogy mindenki hozzáférhessen a megfelelő ellátáshoz egészségének védelme és helyreállítása érdekében. Szívből köszönöm az önkénteseknek, akik a betegek szolgálatában állnak, hogy számos esetben kompenzálják a strukturális hiányosságokat, és a gyengédség és jelenlét gesztusaival tükrözik Krisztusnak, az irgalmas szamaritánusnak a képét a világ felé.

Minden embert, aki a betegség terhét hordozza, családtagjaikat és az egészségügyi dolgozókat is a Boldogságos Szűz Mária, a Betegek gyógyítója oltalmába ajánlom. Szeretettel biztosítalak titeket arról, hogy imáimban mellettetek vagyok és szívből adom apostoli áldásom.

A Vatikánból, 2020. január 3-án, Jézus Legszentebb Nevének emléknapján,

Ferenc pápa

Áldott karácsonyt!

Feltöltve:  2019. december 24.

Havas erdők három őze,
három csöndes őzikéje,
öles hóban, lomha ködben
elindult a szentmisére.

Éjfél volt a havas erdőn,
hűvös, bűvös téli éjfél,
havas erdő három őze
ballagott a csillagfénynél.

Kis szívükben szomorúság,
szép szemükben könnyű álom,
öles hóban, lomha ködben
ballagtak a holdvilágon.

Messze volt az Isten-háza,
hol a kisded várta őket,
hűvös, bűvös téli éjen
távol útról érkezőket.

A harangok zengtek-bongtak,
hívó hangjuk messze szállott,
hűvös, bűvös lomha ködben
elhagyták a holdvilágot.

Az őzek még messze voltak,
karcsú lábuk öles hóban,
Jézus Krisztus panaszukat
meghallotta a jászolban.

Három angyalt küldött értük,
ment érettük három angyal,
szánkójukba szelet fogtak,
noszogatva villámokkal.

Havas erdők három őze,
három csöndes őzikéje,
öles hóban, lomha ködben
így ért el a szentmisére.

Adventi készület

Feltöltve:  2019. december 05.

 

Mint forró sóhaj, elhaló bús jaj.
Kél halk énekünk.
Sötétben járunk, hajnalra várunk: Jöjj el Istenünk!

                                                                                      SzVU 13


    Gondolatban felidézve a régi idők decemberének hajnalait, olyan szépnek tűnt minden. A kis falvakban emberek sokasága a csikorgó hóban kis lámpásokkal siet valahová. Sötétség mindenütt és csak egy helyről szűrődik ki halvány fény az ablakon át, s ez nem más, mint a település központjában lévő templom ablakai. Nem számít a hideg tél, a sötét reggel, sokan elindulnak, hogy Máriával együtt készüljenek és várják a Megváltó szívbéli születését. Ez volt régen és mi van most? December elején utcáink szép díszes arculatot öltenek. Csillogó kis fények, izzó füzérek, apró kis faházikók, adventi koszorúk, esetleg néhol egy-egy betlehem is megjelenik, ami felhívja az emberek figyelmét, hogy készülődjetek… De vajon mit jelent mindez a mai idők emberének? Mire várakozunk, mire készülünk igazán az adventi időszakban? Erre a választ bizony sokszor a külsőségekben próbáljuk felkutatni. Az ajándékozási vágy, a vásárlás öröme az, ami ilyenkor vezérel bennünket. Sok mindent keresünk és kutatunk, de egy valamit elfelejtünk megkeresni, méghozzá önmagunkat. Észre kell vennünk, sok minden nyugtalanít, sok mindenre gondolunk, de önmagunkat elfelejtjük megtalálni. Elfelejtettük a belső harmóniát, a belső békét, ami nélkül nincs igazi ünnep, nincs igazi ünneplés. És mi ennek a megoldása? Ne engedjünk a kísértésnek, a minket körülvevő szemfényvesztő külső csillogásnak. Persze az ember nem vonulhat ki a világból, nem kapcsolhatjuk ki csábító környezetünket, de próbáljunk egy kicsit megállni és elgondolkodni: mit jelent nekem ünnepelni, a nagy ünnepre készülni. Mint régen ismét útra kelni, és megkeresni azt, ami elveszett: a békét. Elindulni arra a helyre, ahol meglelem lelkem örömének forrását. Testben és lélekben templomunkba menni, találkozni Máriával és feltenni a kérdést: Ő hogyan készült a nagy ünnepre? Mi volt számára a fontos, mi volt az Ő ajándéka és mit kapott ajándékba. Mert sokszor nem a külsőség az, ami számít, nem a drága pénzen megvásárolt ajándék az érték, hanem a szívbéli odaadás, az igazi emberi elfogadás. Keressük Isten által a kegyelmet és ezáltal megtaláljuk mindazt, ami elveszett. Megtalálom önmagam, lelkem nyugalmát, a harmóniát és a békét.  Ne tévesszen meg bennünket a világ csillogó fénye.

 

   Tudjunk egy kicsit elcsendesedni és az adventi koszorúnkon gyújtott apró gyertyák fénye által igazi világosságot gyújtani szívünkben.  Mert ez a világosság nem más, mint Krisztus világossága, aki 2000 évvel ezelőtt a világra születve ismét megszületni készül mindazok szívében, akik mernek bűnbánatot tartani és hittel várakozni. Ebben legyen segítségünkre az idei advent.

                                                                                                        Csaba atya

Karl Rahner - adventi ima

Feltöltve:  2019. november 30.

   

Istenem! Lám az egyházi évben megint eljött az advent. Ismét a vágyakozás imáit mondjuk. Ismét a remény és az ígéret dalait zengjük. Újra meg újra összesűrűsödik minden ínség, vágyakozás és hívő várakozás ebbe az egyetlen szóba: „Jöjj!”


    Mily különös imádság ez! Hiszen Te már eljöttél, sátort vertél közöttünk. Megosztottad velünk életünket örömeivel, lassú hétköznapjaival és keserű végével együtt. Hívhatunk még „Jöjj” szavunkkal valami többre, mint erre? Közelebb jöhettél volna már az első eljöveteledkor? Hiszen annyira magadévá tetted közönséges életmódunkat, hogy már alig tudunk téged a többi embertől, megkülönböztetni. Mégis ezt imádkozzuk: „Jöjj!”


     Örök advent vagy talán, aki soha nem jön úgy, hogy általa minden várakozás beteljesülne? Csak az elérhetetlen messzeség vagy, aki elé minden idők minden nemzetsége, a szív minden vágyakozása véget nem érő utakon zarándokol? Közelebb jutott az emberiség hozzád azóta, hogy ezer meg ezer évvel ezelőtt megkezdte legédesebb és legfélelmetesebb vállalkozását, hogy téged keressen? És én eddigi életem folyamán közelebb jutottam hozzád?


    Így kiáltunk feléd: Jöjj, jöjj el te, aki soha el nem távozol! Mert a te napodnak soha sincs estéje. Mert a te valóságod nem ismer véget. Jöjj el, jöjj hozzánk, mert mi mindig a vég felé közeledünk. És mivel mi önmagunkat meg nem válthatjuk. Eljöveteled sem nem múlt, sem nem jövő, hanem önmagát beteljesítő jelen. Engedd, hogy eljöveteled örök adventi órájában élhessek. Amen.

Október hónapban együtt a Szűzanyával

Feltöltve:  2019. szeptember 29.

Október hónapban imádkozzuk együtt a rózsafüzért.

Ha több időnk nem adódik, legalább napi egy-egy tized elmondásával kérjük a Szűzanya közbenjárását.


Aki esetleg nem tudná hogyan kell ezt imádkozni, egy kis segítség hozzá.

A melléklet letöltése után  nagyobb méretben is olvasható, kinyomtatható.

 

Elköszönés

Feltöltve:  2019. július 29.


Uram, köszönöm Neked az ajándékba kapott éveket!
Köszönöm életem minden eredményét, amivel megörvendeztettél és minden kudarcát, amivel korlátaimra figyelmeztettél.


Köszönöm, hogy a Soproni Szent István Plébánia nagy családjában szolgálhattalak Téged és segíthettem a rámbízottakat. Uram, kérlek, bocsásd meg, amit rosszul tettem, és amit elmulasztottam.


Köszönöm, hogy segítő szeretetedet mindig érezhettem. Uram, adj nekem hálás szívet, hogy mindig észre vegyem: a Te kegyelmed nélkül semmi sem lennék.


Isten után, szeretettel köszönöm mindenkinek, akiknek pásztora lehettem, hogy 11 esztendőn keresztül megélhettem Isten, segítő kegyelmén túl, mindnyájuk kitüntető tiszteletét és szeretetét. Köszönöm, hogy mellettem álltak és szerettek. Boldog, örömteli papi éveket élhettem meg közöttük, amelyért nagyon hálás vagyok és mindenkit a szívemben őzök és hordozok.
Köszönök mindenkinek mindent!


Kérem, imáikban emlékezzenek meg rólam, hogy papi szolgálatom továbbra is Isten dicsőségére és az emberek üdvösségére váljék.


Segítse az Úr mindnyájunk életét áldásának bőségével, és Szűz Mária közbenjáró szeretete kísérje lépteinket, hogy mindannyian „mindenkinek mindenévé” tudjunk válni.

 

Győző atya

2019 Pünkösdvasárnap

Feltöltve:  2019. június 09.


A Szentlélek Isten megjelenése az ember életében mindig azt jelenti, hogy új tér nyílik számára, a régi terheket hátra hagyja, és új életet kezd. A Szentlélek teszi képessé a tanítványokat arra, hogy ezeket az új tereket megnyissák.

Így kezdte az Egyház az első lépéseit. A pünkösdi csoda az egyetemes küldetésnek ebbe a misztériumába avat be bennünket. Az Úr a „magasból jövő erővel tölt el” minket is, férfiakat és nőket, hogy Isten evangéliumáról, a szent örömhírről minden népnek beszélni tudjunk. Új energiával ajándékoz meg bennünket, hogy hatékonyan szólhassunk Jézusról e világ embereinek. Reánk is leereszkednek újra és újra azok a lángnyelvek, melyek képesek az evangélium hirdetésére, mert olyan tűzből vannak, ami éget és átalakít.

Igen, mert vannak szavaink, amelyek felmelegítenek és megindítanak, amelyek megváltoztatják a szívet és megvilágosítják az értelmet, amelyek megerősítik és támogatják azt, akinek erre szüksége van.
   
Ránk is vonatkoznak Jézus szavai: „Vegyétek a Szentlelket!”, amellyel az Úr erőt ad nekünk, hogy megkönnyebbüljünk, hogy megszabaduljunk nehézségeinktől és őszintén szeressünk. Isten elénk helyezte az egész világot, és pünkösd arra szólít fel minket, hogy hagyjuk magunkat vezetni az Szentléleknek, aki által hirdethetjük mindenkinek az Isten szeretetét!

Lourdes-i zarándoklat - 2019. április 29 –május 4.

Feltöltve:  2019. május 14.





A soproni Szent István templom híveinek 44 fős csoportja a hétfői nap még sötétbe burkolózó hajnalán frissen és lelkesen várt a Budapestről érkező autóbuszra, ami pontosan meg is érkezett 3 budapesti utassal, az idegenvezetővel és a két gépkocsivezetővel.

A hosszú utazásra felkészülve kényelmesen elhelyezkedtünk a kijelölt üléseken és nekivágtunk Ausztrián, Olaszországon és Franciaországon keresztül a célállomásunk, a Pireneusok lábánál megbúvó Lourdes felé.
Hosszú utunkat szakaszokra bontva több látványosságot is megtekintettünk.

Első megállónk nem kisebb látványosság, mint a süllyedő VELENCE, a világörökség része – melynek kikötőjébe ahogy illik, hajóval futottunk be -  legfontosabb látnivalóinak megtekintése, úgy mint a Dózse palota, a Campanile, Piazza Marco Polo, a Sóhajok hídja és sikátorokon át a Rialtó hídig, valamint  Velence legfontosabb látványossága, a Szent Márk bazilika, ahol zarándoklatunk első szentmiséjén vehettünk részt.

Szentmise után visszahajóztunk Punta Sabbióniba, ahol az autóbuszunk várt bennünket.
Utunkat folytatva olaszországi szálláshelyünk felé, elimádkoztuk a rózsafűzért és imákat hallgattunk. Késői órában érkeztünk meg a Ligur tengerpart közelében lévő szálláshelyünkre, St.Bartalomeo-ba, a Hotel San Matteo szállodába. A szálloda dombokkal körül-ölelt olajliget közepében állt, úszómedencéje csalogatott, de inkább az ágyat választottuk.

Másnap kora reggelit követően a Ligur tenger partja mentén folytattuk utunkat, egészen Monacóig, a hercegség államába, Monte Carlóba, a fényűzés és szerencse világába. A híres Casinóhoz egy sziklaomlás miatti útlezárás miatt nem tudtunk eljutni és ez valóban a mi szerencsénk volt. Így megmaradt a pénzünk.

A hercegi palotához azonban eljutottunk, beálltunk a földalatti parkolóba, ahol a FORMA-1-es autók is parkolnak a verseny idején, majd mozgólépcsővel és lifttel a 60 m-es szikla tetején álló Oceánográfiai Múzeum mellett elsétálva érkeztünk meg Monaco Székesegyházához, ahol több, korábban uralkodó Grimaldi herceg és a 2005-ben elhunyt Rainier herceg és felesége Grace Kelly is nyugszik.
A Katedrálistól tovább sétálva a hercegi palota főbejáratához érkeztünk, ahol az őrségváltás koreográfiáját láthattuk. A palota térről mindkét irányban kikötői panoráma tárult elénk. A zászló fent lobogott, ami jelezte, hogy II. Albert jelenlegi uralkodó, vagy a hercegi család valamelyik tagja a palotában tartózkodik.

Sétánktól immár felfrissülve könnyen folytattuk utunkat AVIGNON-ba, a pápák városába, ahol 70 év alatt 7 pápa is uralkodott a hatalmas fallal körülvett városban a 14.szd-ban. A palota  - méreteit tekintve - inkább erődítményre hasonlít, mint fényűző palotára, ennek ellenére, vagy éppen ezért Világörökség részét képezi.
A palota melletti dombon emelkedő, 1111-ben felszentelt Notre Dame des Doms-ban mutatta be Győző atya második szentmisénket. Az apácák – késésünk ellenére – készségesen fogadták zarándokcsoportunkat.
A Rohne folyó partján álló St. Bénezet - híd még megmaradt 4 pillérét a hídon lévő kis kápolnával  még szép napsütésben fotózhattuk le. A hídhoz kötőtő gyermek dalocskát „sur le Pont d,Avignons on y dance, on y dance” meg is hallgattuk menet közben az autóbuszon.

Ezután a Nimes-ben foglalt szállásunk következett, az ETAP-hotelben. Finom és bőséges vacsorát kaptunk, majd / reggelig szabad program keretében/ alvás következett.
Utunk harmadik napján bőséges reggeli után következő célállomásunk felé vettük az irányt, ARLES városába, mely város már i.sz. II. szd.-ban fontos település volt a Rohne folyó partján, bizonyítja ezt a hatalmas római amfiteátrum, és a római színház is, mindkettő 2 ezer éve „állja a sarat” épségben, természeti csapások és háborús események ellenére is. Egész Provence fővárosa is volt Arles a 12.szdban. Itt koronázták Arles királyává Barbarossa Frigyest a St. Trophim bazilikában 1178-ban.
Ebben a méreteivel is lenyűgöző, román + gótikus stílusban épült templomban mutatott be szentmisét Balázs atya.
A város lakossága ünnepélyes felvonulással vett részt a város védőszentjének ünnepnapján, provence-i népviseletben, kicsik és nagyok, öregek és fiatalok, gyalog és lóháton. Ebbe az ünnepi forgatagba pillanthattunk bele, majd a város egykori főterén a FÓRUM-on kávézással vagy fagyizással tölthettünk egy kis szabad időt.

Ezen élmények után már csak alig 500 km állt előttünk LOURDES-ig. Ezzel is megbirkóztunk, útközbeni rózsafűzér imával, filmvetítéssel, énektanulással.
Megtekintettük Bernadett életéről, a Mária jelenéséről, a csodás gyógyulásokról és megpróbáltatásokról szóló filmet, valamint a kántor asszony segítségével begyakoroltuk a lourdesi fellépésünkhöz szükséges tiszta éneklést.
Így aztán gyorsan eltelt az idő és délután meg is érkeztünk a kegyhely főbejáratához és megkezdtük ismerkedésünket a kegyhely látnivalóival.

A jelenés 100. évfordulójára készült el a legtöbb zarándokot befogadó hely. A X.Pius pápáról elnevezett földalatti bazilika hatalmas méretei lenyűgözőek, 25 ezer zarándok befogadására alkalmas, de a nemzetközi szentmisék alkalmával még ez is kicsinek bizonyul. A földalatti bazilika tervezője magyar származású mérnök, Pierre Vágó, aki Jézusra utaló szimbolikus jegyeket rejtett a bazilika belső világába.
A hatalmas tér végén ott magasodott a Szeplőtelen Fogantatás Bazilika, melyet ezúttal csak messzebbről vettünk szemügyre.

Lourdes-i szállásunk a Gave folyó partján lévő Hotel Saint Suzanne-ban volt, ahol finom vacsorával vártak bennünket. A szobák elfoglalása után a „kórus” elindult a kegyhelyre, ahol a 21 órakor kezdődő gyertyás körmenet a Rózsafűzér imával együtt zajlott, az aznap jelenlévő valamennyi külföldi ország résztvevőivel. Pár perces késés miatt aznap már nem „léphetett dobogóra a kórus”, így a csoport többi tagjával együtt tették meg a körmenetet a szél által időnként elfújt gyertyáikkal. Az eső és a szél azonban nem csökkentette a lelki felemelkedést és feltöltődést, amit a közös énekes Rózsafűzér ima nyújtott.
Jól esett a fűtött szobákban nyugovóra térni.

Csütörtökön korán reggel 6.45 órakor zarándoklatunk csúcspontján a Jelenési barlangban – ott ahol Jézus anyja Mária jelent meg 1858. február 11-én Bernadett Soubirusnak - volt a szentmisénk, ahol Győző atya és Balázs atya együtt mutatták be a szentmisét. Az eső, mely megállás nélkül esett, csak a ruhánkat áztatta el, a lelkünket viszont tisztára mosta a szentmise alatt.

A korai mise után visszamentünk a szállodába reggelizni, majd azt elköltve újfent nekiálltunk a kegyhely felfedezéséhez. Sok látnivaló akadt , így elsőnek a Szentségimádás kápolnát, majd a Bernadett templomát, a közelben álló „Betegek fogadóját”majd a Rózsafűzér bazilikát, az elsőként megépült kápolnát, és a fölé épült Szeplőtelen Bazilikát tekintettük meg.
Ezek végeztével 11h-től a dombon lévő 1.5 km-es Keresztutat jártuk végig, melynek X. állomását magyarok adományaiból készítették el.
Dél felé járt az idő, amikor is néhány órás szabadidő keretében mindenki kedvére tehetett, amit szeretett volna. Pl. merítkezni, vagy egyénileg imádkozni, vagy vizet venni a sok vízcsap egyikéből.
Délután egy újabb lendülettel elindultunk a kegyhelyen kívüli látnivalókhoz a városba, így pl. Bernadett szülőházához, a Boly malomba, majd onnan a börtön felé a Cacho-hoz.  Lehetőségünk volt vásárlásra is egy közértben, ki bort, ki sajtot, ki csokoládét vett gondolva az otthon-maradottakra.
Vacsora után a „kórus” jó időben elindult, tanulva az előző esti kudarcból, immár sikerrel, elsőnek érkezve a kórus számára kijelölt helyre. A karnagy úr a próbaéneklésünket elfogadta, ennek tudatában, már nem mozdultunk egy tapodtat sem a fejünk fölött lógó mikrofon alól.

A Processio ugyanúgy zajlott, mint előző este, gyertya, ima, ének, de szerencsére nem esett az eső.
Ismét jól esett a fűtött szoba és a meleg ágy.
Pénteken reggel 6h-kor a Szeplőtelen Fogantatás Bazilika St.Gabriel kápolnájában tartott szentmisével búcsúztunk a kegyhelytől. A mise utáni reggeli végeztével a buszunk elindult velünk a hazafelé vezető hosszú útra.

Egy kis felüdülést hozott a Cannes városában a Croisette-n tett rövid gyalogos séta, a tengerparton lévő Fesztiválpalota vörös szőnyegén készített kötelező fotózkodás, és a gyermeki lelkülettel megáldottaknak a körhintán való két és fél perces száguldozás.
Következő szállásunk ismét a Ligur-tenger közelében lévő San Matteo szálloda, ahol azonban most sem sikerült megmártózni a medence csalogató vizében.

Szombaton eső nélküli reggelre ébredtünk, de ez nem tartott sokáig. Még hosszan gyönyörködhettünk a Földközi tenger kékes víztükrében, majd eltávolodva a tengertől  Szent Antal városát Padovát vettük célba. Tény, hogy az „Il Santo”, - ahogy Antalt még életében „a szent” nevezték - nem Padovában, hanem Lisszabonban született, nagy tisztelet és megbecsülés illette rövid padovai tevékenysége ellenére is.

Padovába érkezésünk előtti pihenőnél egy kedves kis kápolnában volt az utolsó szentmise. Milyen jó a Gondviselés, hogy az úton lévőkre is gondol, akik testi-lelki felfrissülés mellett lelki megújulásra is vágynak. Ez a kis kápolna ezt a célt hivatott szolgálni tökéletesen.

Padovába érkezve a Szent Antal Bazilika értékes ereklyéit, elsősorban Szent Antal örök nyughelyét – ahol 700 éve alussza örök álmát – tekintettük meg, majd a relikviák kápolnájában az ép állapotban maradt nyelvét, továbbá a bazilika művészi értékeit, pl. Donatelló szobrait, freskókat és a kerengőt is.

Ezek után már nem volt más hátra, mint hálaimát mondani azért a sok kegyelemért, amiben a 6 napos - 4200 Km-t megtett - zarándoklatunk során részünk lehetett.
Sopronba érkezve a Szent István templomban valamennyi zarándok elénekelte a Te Deum-ot orgonakísérettel, ami méltó befejezése volt a 6 napos zarándoklatnak.
A hölgyeknek szánt fehér rózsa és a férfiaknak szánt bor, pedig érdemeinken felüli kedves ajándék volt.
Köszönet mindenért.


Gyulay Mária
idegenvezető