Krisztus feltámadása húsvéti örömet és reménységet ajándékoz nekünk. Nem szükségszerű, hogy az emberiség élete a pénz hatalma alatt roskadozzon. A világ meghatározója minden ellenkező látszat ellenére nem a személytől elszakadó gazdaság vagy az emberi önzés, nem is a nyers erőszak, hanem a mindenható Isten szeretete. Az ő akaratának keresése és követése a legnemesebb erkölcsi mérce.

Húsvétkor az embervilágra új reménység virrad. Ez a világosság a sötétségben ragyog, az Egyház szolgálatán keresztül pedig szerteszét árad. Nagypéntek keresztje és húsvét üres sírja együtt hirdetik a mai világnak, hogy győzött a halálon az élet. Jézus feltámadásának örömhíre ajándékozza meg az embert, a családot, a közösséget, az Egyházat és a világot azzal az igazi erővel, amely alkalmas az élet értékesebbé tételére.

Tudjuk, hogy a halált legyőző élet reménységében lesz a fiatal másokat elfogadó ifjúvá, a szülő értékhordozó édesapává és édesanyává, majd megbecsült nagyszülővé; a haza így válik szeretett Szülőfölddé és benne minden ember útitárssá.

Krisztus feltámadott…, áldjuk és dicsőítsük Őt!

Szeretettel kívánom ezt a csodálatos örömet minden kedves olvasónknak.

Áldott Húsvétot!

Győző atya

Virágvasárnappal megkezdődő Nagyhét, elvezet bennünket a Szent Három nap ünnepléséig, sajátos, évente csak egyszer ismétlődő imaformáival, liturgikus jelbeszédével s a szövegek sajátosságával hathatósabban beszél, mint a legjobban szerkesztett szentbeszéd. A liturgia oly mélységekben s oly gazdagsággal, a szavak és jelképek szintjén oly drámai elevenséggel tanítja számunkra hitünket, hogy azzal a legjobb hitszónok sem versenyezhet. Ezért szükséges, hogy a világi hívő is lelkiismeretesen készüljön fel imakönyvei segítségével ezekre a szertartásokra, ne csak hirtelen betérjen a templomba, hanem már előre hangolódjon rá a szent eseményre, gondolja át azt.

Virágvasárnap klasszikus kezdőénekének első két sora így hangzik: „Megváltó királyunk elébe megyünk, méltó tisztelettel Urunkhoz legyünk!” (SzVU! 77, 1. vsz.) Az öröm, a dicsőítés éneke ez, amellyel a nép fogadja várva várt, végre megérkező királyát. Az evangéliumokból tudjuk, hogy Jézus útja, a hozsannás bevonulás a Templomba vezetett, amelyet aztán Jézus megtisztított, majd ott csodákat tett. Mi is így fogadjuk templomunk előtt vagy annak előterében az érkező királyt: tisztítani, gyógyítani érkezik hatalommal. Ahogy bevonulása végén ostorcsapásos rendrakás állt, úgy a virágvasárnapi barkás-körmenetes bevonulásnak is bűnbánati jellege kell, hogy legyen számunkra. A mi rejtett belső szentélyünkbe, szívünk világába is érkezik a Megváltó, a Király. Bennünk, a Szentléleknek szentségek által megszentelt elven templomaiban is erővel hat - ha nem talál zárt kapukra. A liturgikus körmenet tehát, amely a megnyílt templomkapun át belép a templomtérbe, s a szentélyig, az oltárig vezet, nem csak Jézus jeruzsálemi, Templomig tartó bevonulását jelképezi - de sajátos módon lelki képe ez annak is, hogy megnyíló kapuinkon át a Megváltó szívünk szentélyébe is bevonul.

Azonban ennek a dicsőséges bevonulásnak a liturgikus színe nem az arany, a királyi fenség jele; hanem a vörös, a piros, a kiomló vér, az áldozat színe. Krisztus Királysága más, mint a többi királyság, megváltása nem az erő és a felsőbbrendű hatalom gyengéhez való lehajlásának tette, hanem az együttszenvedés, értünk szenvedés útja.

Virágvasárnap, Nagyhét s a Szent Három nap szertartásaiban éljük át mind mélyebben saját hitünket! Legyen számunkra az ünneplés, a szent liturgia, forrás, amelyből meríthetünk, fény, amely vezet, mélység, amelyre kihajózunk - valóság, mely létezésünk szívévé válik!
 

Minden évben meghalljuk ezen szavakat, amelyek elmélyedésre és gondolkodásra indítanak: „térjetek meg és higgyetek az evangéliumnak”, vagy „emlékezz ember, hogy porból vagy és porrá leszel”.

A Joel próféta könyvében ezt találjuk: „Késedelem nélkül térjetek vissza hozzám teljes szívetekből, böjtölve, sírva és gyászolva.” A Szent Szerző megtérésre szólítja fel a választott népet azokban a szenvedésekkel és csapásokkal teli időszakban. A próféta szavai hozzánk is szólnak. Ne késlekedjünk tehát, hogy visszanyerjük Isten barátságát, amelyet bűneink miatt veszítettünk el. Az 50. zsoltár szavai mintegy válaszolnak Joel próféta szavaira: „Könyörülj rajtam Istenem…gonoszságomat beismerem.”

A nagyböjtöt azzal a lelkülettel kezdjük, amelyre Szent Pál apostol buzdít bennünket: „Krisztus nevében engesztelődjetek ki egymással.” Joel prófétához hasonlóan az apostol is egyfajta közvetítőként jelenik meg, aki világosan megmutatja, hogy a bűnös embernek, azaz mindannyiunknak lehetősége van az igazi megbékélésre, mert egyedül Krisztus tudja átalakítani a bűn helyzetét a kegyelem újdonságává.

Hamvazószerda liturgiája a szívek Istenhez való megtérésében jelöli meg a nagyböjt igazi lényegét. Ez a felhívás a hamvazkodásban kettős értelmet kap: egyfelől a belső megtérésre, másfelől pedig az emberi lét esendőségére emlékeztet.

Negyven nap áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy elmélyüljünk az aszkézis és a spiritualitás megtapasztalásában. Jézus megmutatja az ehhez szükséges utakat is: vagyis a szeretet cselekedeteit, az imádságot, a bűnbánatot és a böjtöt. Ezeket a külsőséges gesztusokat nem azért tesszük, hogy az emberek előtt tetszelegjünk, hanem azért, hogy Isten előtt hódoljunk.

Éljük meg ezt a negyven napot eucharisztikus időszakként, vagyis merítsünk annak a szeretetnek kimeríthetetlen forrásából, amelyet az Oltáriszentség jelent. Kérjük Máriát, vezessen bennünket a Nagyböjt során, hogy majd szemlélhessük a feltámadt Krisztust, Istennel és testvéreinkkel kiengesztelődött lélekkel.
 

„Közösen adjunk hálát Istennek a szemlélődő és apostolkodó szerzetesrendekért és szerzetesi intézményekért, az apostoli élet közösségeiért, a világi intézményekért és az Istennek szentelt személyek más csoportjaiért, valamint mindazokért, akik szívük mélyén különlegesen átadták magukat Istennek” (VC 2).

Amikor hálát adunk a megszentelt életet élő személyekért, akkor magát a szeretet forrását, a szentháromság egy Istent ünnepeljük, aki nem szűnik meg gondoskodni egyházáról és minden korban hív embereket, hogy egészen neki szentelve éljenek. Az üdvösségre szóló hivatásunk a keresztségben gyökerezik. Az evangéliumi tanácsok vállalása révén az egész élet Isten szolgálatára való átadása sajátos megszentelődést hoz létre, „mely a keresztségi konszekrációban gyökerezik, és azt teljesebben fejezi ki” (II. Vatikáni Zsinat, Perfectae caritatis kezdetű dekrétum a szerzetesi élet korszerű megújításáról, 5). Ezt az önátadást az egyház fogadja el, így az az egyház szolgálatára is kötelez.

A megszentelt életet (vita consecrata) élő emberek az egyházban, az egyház által elfogadott módon, önként és szabadon vállalják életállapotképpen a három evangéliumi tanácsnak a megtartását. Az Egyházi Törvénykönyv (Codex Iuris Canonici - CIC) írja le, hogy az így megszentelt életformában a keresztények „teljesen a mindenekfelett szeretett Istennek szentelik magukat, hogy az Ő dicsőségére, az egyház épülésére és a világ üdvösségére új és különös címen elkötelezve, Isten országának szolgálatában törekedjenek a szeretet tökéletességére, és kiváló jellé válva az egyházban, a mennyei dicsőséget előre hirdessék” (CIC 573.k. 1. §).

Az Istennek szentelt élet az Úr Jézus példájában és tanításában gyökerezik. Az evangéliumi tanácsok vállalásával Jézus személyének lényeges vonásai – a szüzesség, a szegénység és az engedelmesség – „láthatóvá” válnak a világban, és a hívők tekintetét ráirányítják Isten Országának arra a misztériumára, mely már jelen van és hat a történelemben, de mennyei beteljesedését még várja (vö. VC 1).

A megszentelt élet vallási alapelemei: a teljes odaadás Istennek, Krisztus szoros követése, különös elkötelezettség Isten dicsőítésére, az egyház építésére és a világ üdvözítésére. Az egyháztörténelem folyamán az „evangéliumi tanácsok” vállalásával megszentelt életnek számos formája alakult ki. A Codex felosztásának értelmében beszélhetünk szerzetes intézményekről, világi intézményekről és az apostoli élet társaságairól.

Ferenc pápa apostoli levelet (2014. november 21.) írt a megszentelt élet évére. A Szentatya levele végén azokhoz a világi hívekhez fordul, akik osztoznak a megszentelt élet eszményeiben, küldetésében és feladataiban. Azt kéri tőlük, keressék az alkalmakat arra, hogy a megszentelt személyekkel együtt ünnepeljenek és velük közösen szolgáljanak. Az egyház titkát fejezi ki ez a gondolat, hiszen a különböző hivatások az egyházban egymást „kölcsönösen kiegészítik” és gazdagítják. Ferenc pápa levelében megszólítja az újabb alapítású intézményeket, hogy mint „karizmatikus családok” ismerjék meg egymás tapasztalatait és gazdagítsák, támogassák egymást – az egyház szolgálatában, Isten dicsőségére.  (vö. Magyar Kurír)
 

Az év első napján Karácsony örömteli légkörében az egyház arra hív bennünket, hogy fordítsuk hittel és szeretettel teli tekintetünket Jézus Anyjára. Benne, Názáret alázatos asszonyában „az Ige testté lett és miköztünk lakozott” (Jn 1,14)…

Az új esztendő kezdetén jót tesz nekünk, ha a keresztségünkre emlékezünk: újra felfedezzük benne a kapott ajándékot, mely újjászült minket az új életre, ami isteni élet. Mindez az anyaszentegyház által történik meg, melynek modellje Szűz Mária. A keresztség révén jutottunk közösségre Istennel és többé már nem vagyunk a rossz és a bűn rabjai, hanem a mennyei Atya szeretetét, gyengédségét és irgalmát nyerjük el.

Máriának, az Isten Anyjának és a mi Anyánknak mutatjuk most be jószándékainkat. Kérjük tőle, hogy terjessze fölénk az újév minden napján anyai oltalmának köntösét: „Istennek Szent Anyja, meg ne vesd könyörgésünket szükségünk idején, hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, ó dicsőséges és áldott Szűz!”

(Részlet Ferenc pápa újévi beszédéből)

Szentatyánk gondolataival kívánok minden kedves testvérünknek,
Isten áldásával kísért újesztendőt!

Győző atya
 

Isten velünk van!

A betlehemi gyermekben nyilvánvalóvá vált, amit Isten a teremtés kezdetétől akart. Szent János evangéliumának elején, ünnepélyes himnuszával ezt akarja elmondani: Isten velünk, értünk létező Isten; aki érdeklődik irántunk, aki nem szakítja meg velünk a dialógust, aki nem vonja vissza szavát, nem hívja vissza Igéjét, hanem kitart mellettünk.

Senki sem eshet ki véglegesen Isten szeretetéből, hiszen az egész teremtés, a kezdeti dialógus óta egybekapcsolódott vele!

Azt szeretném kérni, most amikor arra gondolunk, hogy Isten mindannyiunkat, téged, engem megszólít és a hangját keressük;
ne erőteljes parancsszóra gondolj;
ne egy nagyszerű szózatra,
ne varázsigére, amely egy csapásra eltüntetné életedből, a világból a bajt, a szenvedést, a rosszat.
Ne erre várj, hanem kutasd a szeretet apró, egyáltalán nem feltűnő szavait, amelyik mindig megszületik közöttünk, emberek között.

Azt kívánom, hogy ez a pici; a szeretet halk szava indítsa meg bennünk a párbeszédet Istennel és társainkkal! Ez a szó, a szeretet szava egyre csak növekedjen bennünk, váljon mások számára életadó igévé, hogy Karácsony ne egy szép álom legyen, ne látomás maradjon, hanem valósággá váljon közöttünk!

Áldott ünnepeket kívánok!
Győző atya
 

       „Legyetek hát éberek! Mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura.”

                                                                                                                       (Mk 13,33-37)

Hosszan várni kínos!

Hosszan dolgozni, folyamatosan tenni, anélkül, hogy elérnénk a célt; csak várni az eredményt éveken át, türelmetlenné tesz bennünket. Megunjuk, nem szeretjük. Inkább akarnánk az események kellős közepében állni, és amit kigondolunk azonnal elérni, magunkhoz ragadni.

Hosszan várni kínos!

Pedig hát a várakozás igen nagy szerepet játszott az embernek Istenhez való kapcsolatában. Világunknak a várakozás hosszú századain át kellett előkészülnie az Úr jövetelére. De végül meg lett az eredménye: mikor Jézus elhagyta názáreti otthonát és elindult Izrael útjain, hogy hirdesse az örömhírt, az emberek ott voltak és várták. A vakok az útszélen ültek, a béna könyörgött, hogy vigyék hozzá, a készséges szívű szegények, éhesen és szomjasan, kérték: beszéljen királyságáról. Halászok, vámszedők, utcanők, de még az írástudók és farizeusok is várták Izrael megváltását.

Ádvent a reménység időszaka. A hívő ember útra kel e titok vonzerejében! Az eljövő Isten arra hív bennünket, hogy induljunk el felé.

Most mi hívő emberek a Karácsonyig terjedő időszakban az Úr jövetelére várunk! Találj időt arra, hogy az események pillanatnyi forgatagából, bemenj egy szobába, egy templomba, egy kápolnába, csendben ülj le, és engedd, hogy szívedben-lelkedben homályosan, halványan feltörjön az öröklét nyugalma. Jézustól tudjuk: az a belső erő, amely a várakozó keresztényt hatalmába keríti, a szívünkbe kiáradt Lélek ereje. Hogy a Lélekkel találkozzunk, ahhoz félre kell húzódnunk az események áradatából, s meg kell tanulnunk hallgatag türelemmel várni.

Ha egy hívő ember Urára vár, megáll az idő, és átcsillog rajta az örökkévalóság! Reménykedve várni tehát - akár egy életen át - nem kínos, hanem jó!

Isten áldásával kísért, szép lelki adventet kívánok kedves látogatóinknak!

Győző atya

„Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni.”

Ha egyik vagy másik szent sugárzó életpéldája világítótoronyként mutatja az utat, amerre haladnod kell, akkor a mai napon az egész túlpartot fényárban úszva láthatod: óriás fáklyák és csöppnyi mécsesek ragyogó világossága jelzi a biztos révpartot, amely felé tartasz. Ha egyik vagy másik szent példája felkelti benned a vágyat az életszentség után, akkor ma a szentek közösségének kegyelmi tömegvonzásának hatására szinte elszakadsz a földtől, és néhány pillanatra a patmoszi látnokkal együtt az örök mennyei hazában találod magad, előtted a fehér ruhások megszámlálhatatlan serege. Száznegyvennégyezer és a megszámlálhatatlanul sok itt ugyanazt jelenti: a teljességet.

Azok, akiknek győzelmét ünnepeljük ezen a napon, évről évre többen vannak, s a világ végezetéig, az utolsó napig tart, míg mindnyájan felsorakoznak a trón és a Bárány előtt. Te is közéjük tartozol, hiszen Isten gyermeke vagy: meg vagy jelölve a keresztség és a bérmálás eltörölhetetlen jelével, ruhádat fehérre mosta a Bárány vére.

A kérdés csak az, meg akarod-e őrizni ezt a hófehér ruhát?

Az embert szabadnak teremtette az Isten, s azt a szédítően fönséges és félelmetes hivatást adta neki, hogy szabadon válassza őt. Sok-sok gyarlóságunk, hibáink és bűneink ellenére az Isten melletti döntéseink sorozatából, a szüntelen belékapaszkodásból, az ismételt hozzátérésből épül föl lassan az, amit életszentségnek hívnak, s amely nem más, mint az Isten miatti ontológiai szentség, az istenképűség megőrzése. Beszennyeződhet a fehér ruha, de ha akarod, a Bárány vére újból és újból megmossa, és ragyogó tisztává teszi.

Akarsz-e szent lenni? Lehetnél más egyáltalán?

Most Isten gyermekei vagyunk, de hogy mik leszünk, még nem nyilvánvaló. Az azonban nyilvánvaló, hogy ha tagadjuk istengyermeki méltóságunkat, ha lemondunk a szentségről, ha a nyolc boldogsággal ellentétes úton keressük a boldogságot, senkik és semmik sem leszünk.

Vagy a mindenszentek fehér ruhás seregéhez tartozol, vagy sehová. Vagy a világítótornyok fényét követve a kikötő felé tartasz, vagy zátonyra futsz, és örök hajótörést szenvedsz.

"Üdvözlégy!" – olvasód morzsolva így köszöntünk.
Október van, korán leáldozik a nap.
Tengernek csillaga, te tündökölj fölöttünk,
hogy el ne vétsük a homályban az utat.

Magam is bolyongtam, mint a vándor,
hűtlenül életem kalandor idején;
de felém ragyogott templomod ablakából
s kimentett bűneim bozótjából a fény.

Sebes kopóival űzőbe vett az Isten;
futottam, mint a vad, de nem volt már remény.
Húnyt szemmel buktam el, vártam, hogy leterítsen,
és védő két karod közt ébredtem fel én.

Büszkén suhant hajóm, kevélyen álltam ormán.
Vihar csapott le rám, vitorlám eltörött.
De megszántál, mikor már-már elnyelt az orkán,
s föléledt a halott szelíd szíved fölött.

Most lábadnál ülök, békésen, mint az árva,
ha új anyát talált halott anyja helyett,

s többé már köntöse szélét el nem bocsátja:

be nem telik vele, hogy házánál lehet.

Immár, hogy tőled el soha ne csavarogjak,
hozzád kötöztem én olvasóddal magam,
Irgalmas anyja vagy a hozzád tért raboknak,
s boldog rab, akinek ilyen őrzője van.

Öledbe hajtja le lankadt fejét, s te lágyan
addig simogatod megfáradt homlokát,
míg el nem szenderül ... Életem alkonyában
így ringass engem is örök hazámba át.

Rónay György: Őszi himnusz

 

IMÁDSÁG SZENT ISTVÁN KIRÁLYHOZ

KÖNYÖRÖGJÜNK!

Nemzetünk apostola és hatalmas pártfogója, szeretett királyunk Szent István! Te őseinket a pogány tévelygés sötétségéből az egyedül üdvözítő katolikus hit világosságára irányítottad, bálványaikat leromboltad, megtért népednek templomokat és iskolákat emeltél, szegényeiről, árváiról és özvegyeiről szerető atyaként gondoskodtál, és így vallásossá, műveltté és boldoggá iparkodtál tenni nemzetünket.

Tömérdek fáradozásod, kiállott küzdelmeid és szerzett érdemeid miatt, fiúi és alattvalói bizalommal fordulunk hozzád, apostoli Szent Királyunk, és kérünk, ne vond meg hathatós pártfogásodat magyar népedtől, amelyet annyi munkával megtérítettél.

Kérj számára buzgó apostolokat. Kérd Istent, szüntesse meg köztünk a hitszakadás átkát és az erkölcstelen élet mételyét, hogy üdvösséges törvényeid és atyai intelmeid szerint a szeretetben egyesüljünk, az igaz hitben állhatatosak maradjunk, szent életed nyomdokait kövessük, és így egykor veled együtt az örök boldogságban Urunkat, Istenünket vég nélkül áldjuk és dicsérjük. Aki él és uralkodik mindörökkön örökké. Ámen.