Szűz Mária mennybevitelét magasztalja augusztus 15-én szerte a világon sok millió hívő lélek. Mindazok, akik szeretik őt, és hozzá tartozónak érzik magukat. Ebbe a nagy közösségbe olvad be a mi magasztalásunk is: „Magasztald, én lelkem, az Istenanyának a földről az égbe való átköltözését…” - ahogy ezt egy régi görög katolikus ének megfogalmazza.

Amit ma ünneplünk, az emberiség történetének boldog befejezése, hiszen az emberiség egyik tagját, Máriát a mennybe vitte Szent Fia Jézus Krisztus.

De, hogy is teljesedik be ez üdvösségünk történetében?    

Az ember, akit Isten életre hívott és boldogságra teremtett, csakhamar elfordult Istentől. Ezt az Úr nem nézhette közömbösen. Azért, hogy az emberiséget megmentse, megengedte, hogy Szent Fia emberré legyen. Így az emberiséget „belülről”, az emberiség egyik tagjaként vezesse saját magához, ezért Jézus Krisztus valóságos ember lett Máriától, aki így Isten tervében sajátos szerephez jutott. Istennel együtt vállalkozott a nagy és hosszú útra.

Megérhette Jézus születésének és gyermekségének nehéz, de boldog óráit. Átélhette a nyomasztó terhet, amikor az emberek eleinte örvendeztek, lelkesedtek, majd elvetették őt, s úgy tűnt, hogy a messiási hivatás, mint egy nagy álom összetört a kereszten. Megérhette Mária a nagy fordulatot is, amikor feltámadottként jelent meg Jézus, így mutatkozva meg a világnak. Ezt végigkísérve érezhetjük, hogy döntően és észrevétlenül, a maga módján központi alakká vált az emberiség megváltásának történetében.

Máriában teljesült – bizonyos mértékben őszinte hite és hűsége jutalmául az, hogy testestül és lelkestül, vagyis egész emberségében Istenhez vétetett. A megszolgált boldog befejezést adta neki az Úristen élete koronájaként. Ezt ünnepeljük, és ezért örvendünk ezen a napon.

Ma mindnyájan szívünk belső odaadásával mondhatjuk: Mária útja a mi utunk is. Mert ha Istenhez hűségesen, hitben járjuk életutunkat, akkor egykor mi is egész emberségünkkel Istennél lehetünk. Ébredjen föl bennünk a hála érzése ezen az ünnepen Istenünk iránt, aki nem adta fel, hanem kiállt a mi életünkért és üdvösségünkért. Aztán Mária iránt, aki a mi üdvösségünkhöz oly fontos szerepet vállalt, és azóta is imádkozik, könyörög értünk.

Mialatt mi még a földi úton fáradozunk és gyakran nehéz megtenni, hogy célunkat szem elől ne tévesszük, tekintsünk és emlékezzünk gyakran Máriára, és az ő megdicsőülésére. Pillantsunk sokszor életútjára és céljára, és ez higgyük el óriási bátorságot ad nekünk az út folytatásához. Tanuljunk tőle, így könnyebbé válik minden lépés, még akkor is, ha ezek a keresztúton visznek minket. Ha az ő kérő imáját igénybe vesszük, s hagyjuk, hogy segítsen, ez biztonságot ad és bizalmat, mert egy jóságos anyai kéz vezet bennünket, egy meleg, alázatos szív adja szeretetét nekünk és egy békés szempár figyeli vigyázó tekintetével életünk minden percét.

A mai nap a hála és a kérés napja, az örömé és a köszöneté, mert Mária életének boldog befejezése a mi saját életünk örömteli ígérete és megvalósulása. Olyan ünnep, melyen mindazok, akik hisznek megérthetik életük értelmét és azt, hogy Máriában egy csodálatos anyát és Krisztuskövetőt szerethetünk.

"Bevittelek benneteket a Kármel földjére, hogy annak gyümölcsét és legjavát egyétek" (Jer 2,7).

A Szentírás számos helyen megemlékezik a Kármel-hegy szépségéről, ahol Illés próféta védelmezte az élő Istenben való hit tisztaságát. A próféta ezen a helyen mutatta be égőáldozatát, hogy a hitetleneknek bebizonyítsa, az Úr az egyetlen és igaz isten. A XII. században a magányosan élő remeték kápolnát emeltek itt, és a naponta misét tartottak Szűz Mária tiszteletére.

Végül Szent Albert jeruzsálemi pátriárka hivatalosan is engedélyezte működésüket, így megszületett a Kármel-hegyről elnevezett szemlélődő karmelita rend. Az ószövetség tengerről felszálló felhőjében (1Kir 18,44), mely Illés próféta idejében a megmentő esőt hozta, a Szűzanya előképét látták.

A Kármel-hegyi Boldogasszony tiszteletét magukkal hozták Európába is, amikor a szaracénok elől menekülni kényszerültek. A Kármelhegyi Boldogasszony tisztelete a 14. században jelent meg, az ünnep középpontjában Szűz Mária kegyelmessége áll.

A keresztes hadjáratok sikertelensége miatt a karmelita szerzetesek egyre inkább a nagyvárosokba, majd Európába szorultak vissza, ezzel életformájuk is átalakult. A remeteséget a közösségi élet váltotta fel, azonban Szűz Mária tisztelete változatlan maradt. A Kármelhegyi Boldogasszony ünnepéről az első forrás a 14. századból maradt fent, ekkor még július 17-i dátummal. Az időpont valószínűleg azt a tényt örökítette meg, hogy az egyház nem számolta fel a rendet, hanem a válságos idők ellenére engedélyezte működését. Az ünnepnek mégsem ez az általánosan ismert magyarázata.

A látomás:

A lexikonok a Kármelhegyi Boldogasszony ünnepét egy látomással magyarázzák. Az Angliában élő Stock Szent Simon előtt 1251. július 16-án megjelent Szűz Mária az angyalok kíséretében és egy skapulárét (váll-lepel) valamint különleges ígéreteket adott azoknak, akik azt hittel viselik.

A karmeliták jellegzetes barna skapuláréja az évszázadok alatt szimbólummá vált: mert Mária ígérete alapján viselője megmenekül a pokol tüzétől és Szűz Mária különös kegyelmében részesül. A kegyelem persze nem jár automatikusan, a lepel viselése megfelelő életszemlélet nélkül hasztalan. A skapulárét nemcsak a rend tagjai, hanem laikusok is hordták oltalmat remélve a pokoltól. Napjainkban a laikusok már nem skapulárét, hanem nyakláncot viselnek.

Kármel hegyén emelt templomot többször lerombolták az oszmán hódítok, de mindig újjáépítették, ma zarándokhelyként funkcionál. Magyarországon a legfontosabb búcsújáróhely Attyapusztán található, ahol a karmelita rend női tagjai élnek.

A kármelita skapulárét néhány nagy kármelita ünnepen, és csakis papi közreműködéssel lehet felvenni, és ígéretet kell tenni arra, hogy azt egy életen át viseljük. Egyik ilyen nagy ünnep július 16. is.

Üdvözlégy Úrnőnk, Kármel ékessége és fénye!
Ó, Mária, egészen a Tied vagyok és Te egészen az enyém vagy!
Kérlek, Édesanyám, szeplőtelen szívednek alázata, békéje és öröme árassza el most a szívemet, hogy szüntelenül növekedjen bennem a szeretet és a bölcsesség nagy kegyelme.
Jézus éljen, uralkodjon és pihenjen meg lelkemben, egész életem legyen egyetlen Magnificat Isten dicsőségére, az Egyház és a lelkek javára.
Ámen.

"Aki a skapulárét megkapja, ennek felvétele által a Kármelita Rendhez társul szorosabb vagy tágabb formában. Aki viseli, tanúságot tesz arról, hogy Miasszonyunkhoz tartozik, ugyanúgy, mint egy XIII. századbeli lovag, aki Hölgyének tekintete alatt értékesnek és szilárdnak érezte magát a harcban, s aki az ő színeit hordva inkább halt volna ezer halált, semmint hogy beszennyezze azokat a színeket.." (XII Piusz pápa)

"Olyan volt, mintha számomra fátyol borult volna minden földi dologra… Teljesen elrejtőztem a Szent Szűz fátyla alatt. (…) Milyen forrón kértem (Szűz Máriát), hogy vigyázzon rám mindig, s hogy hamarosan váltsa valóra álmomat, elrejtve engem szűzi palástja árnyékába!" - írja Kis Szent Teréz, 1889. júliusában.

A következő verssorokkal köszöntjük mindazokat, akik elfogadták az Úristen kezéből az anyai hivatást és ebben a méltóságban élik mindennapjaikat.

Isten áldja és éltesse az édesanyákat, nagyanyákat!

†     †     †

DSIDA JENŐ: ÉDESANYÁM KEZE

A legáldottabb kéz a földön,
a te kezed jó Anyám.
Rettentő semmi mélyén álltam
Közelgő létem hajnalán;
A te két kezed volt mentőm
s a fényes földre helyezett…
Add ide,- csak egy pillanatra, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Ez a kéz áldja, szenteli meg
A napnak étkét, italát
Ez a kéz vállalt életére
Gyilkos robotban rabigát,
Ez tette értünk nappalokká
A nyugodalmi perceket…
Add ide,- csak egy pillanatra, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Hányszor ügyelt rám ágyam mellett,
Ha éjsötétbe dőlt a föld,
Hányszor csordúlt a bánat könnye,
Amit szememről letörölt,
Hányszor ölelt a szent kebelre,
Mely csupa, csupa szeretet! –
Add ide,- csak egy pillanatra, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Lábam alól, ha néha néha
El is tévedt az igaz út,
Ujjaid rögtön megmutatták:
Látod a vétek szörnyű rút! –
Ne hidd Anyám, ne hidd, hogy egykor
Feledni bírnám ezeket!…
Add ide,- csak egy pillanatra, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Ha megkondult az est harangja
Keresztvetésre tanított,
Felmutatott a csillagokra,
Úgy magyarázta: ki van ott;
Vasárnaponként kora reggel
A kis templomba vezetett…
Add ide,- csak egy pillanatra, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Oh, hogy így drága két kezeddel
Soká vezess még, adja ég;
Ha csókot merek adni rája
Tudjam, hogy lelkem tiszta még.
Tudtam, hogy egy más, szebb hazában
A szent jövendő nem veszett! –
Add ide,- csak egy pillanatra, -
Hadd csókolom meg kezedet!

A legáldottabb kéz a földön
A te két kezed, jó Anyám!
Mindenki áldja közeledben;
Hát én hogy is ne áldanám?!
Tudom megáldja Istenünk is,
Az örök Jóság s Szeretet!-
Némán, nagy forró áhítattal,
Csókolom meg a kezedet!

 

 
Válogatás Fausztina nővér imáiból:

Hálaadó ima

Ó, Jézus! Örök Isten! Köszönöm számtalan jótéteményedet! Legyen szívem minden dobbanása új hálaének neked, Istenem! Minden csepp vérem érted keringjen, Uram! Legyen lelkem egyetlen dicsőítő himnusz! Szeretlek, Istenem!

Az Isteni szeretet kegyelméért

Legédesebb Jézus! Gyújtsd lángra szeretetemet irántad! Formálj magadhoz hasonlóvá, isteníts meg, hogy cselekedeteim kedvesek legyenek előtted! Tegye ezt meg velem a napi szentáldozás!

Krisztus feltámadása húsvéti örömet és reménységet ajándékoz nekünk. Nem szükségszerű, hogy az emberiség élete a pénz hatalma alatt roskadozzon. A világ meghatározója minden ellenkező látszat ellenére nem a személytől elszakadó gazdaság vagy az emberi önzés, nem is a nyers erőszak, hanem a mindenható Isten szeretete. Az ő akaratának keresése és követése a legnemesebb erkölcsi mérce.

Húsvétkor az embervilágra új reménység virrad. Ez a világosság a sötétségben ragyog, az Egyház szolgálatán keresztül pedig szerteszét árad. Nagypéntek keresztje és húsvét üres sírja együtt hirdetik a mai világnak, hogy győzött a halálon az élet. Jézus feltámadásának örömhíre ajándékozza meg az embert, a családot, a közösséget, az Egyházat és a világot azzal az igazi erővel, amely alkalmas az élet értékesebbé tételére.

Tudjuk, hogy a halált legyőző élet reménységében lesz a fiatal másokat elfogadó ifjúvá, a szülő értékhordozó édesapává és édesanyává, majd megbecsült nagyszülővé; a haza így válik szeretett Szülőfölddé és benne minden ember útitárssá.

Krisztus feltámadott…, áldjuk és dicsőítsük Őt!

Minden kedves olvasónak áldott HÚSVÉTOT kívánok!

                                                                                                        Győző atya

"Urunk Jézus Krisztus értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok."

A Szentatya a második korinthusi levél mondatát választotta első nagyböjti üzenete vezérfonalául, hogy ezek a szavak mutassák számunkra a személyes és közösségi megtérés útját.

„Ismeritek Urunk Jézus Krisztus jótékonyságát. Ő, a gazdag, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok” (2 Kor 8,9) – olvassuk Szent Pál levelében. Az Apostol a korinthusi keresztényeket buzdítja, hogy nagylelkűen segítsék a szűkölködő jeruzsálemi híveket. Szent Pálnak ezek a szavai mit mondanak a mai keresztényeknek, mi a jelentése a szegénységre szólító szavaknak, az evangéliumi szellemben való szegény életre szóló meghívásnak?

Mindenekelőtt azt mutatja, hogy milyen Isten stílusa, kifejezésmódja. Isten nem a hatalom és a világ gazdagságának eszközével nyilatkoztatja ki magát, hanem a gyöngeségben és a szegénységben. Ő gazdag volt, de értetek szegénnyé lett… Krisztus, Isten örök Fia, hatalomban és dicsőségben azonos az Atyával szegénnyé lett, lejött közénk, kiüresítette önmagát és mindenben hasonló lett hozzánk (vö Fil 2,7). Isten megtestesülése óriási misztérium. Mindennek az értelme az isteni szeretet, amely kegyelem, nagylelkűség, a közelség vágya, az, hogy hezitálás nélkül odaajándékozza és feláldozza magát szeretett teremtményeiért. A szeretet hasonlóvá tesz, egyenlőséget teremt, ledönti a falakat és lerövidíti a távolságot. Ezt tette értünk Isten. Jézus emberi kezekkel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett, emberi szívvel szeretett. Szűz Máriától születvén valóban egy lett közöttünk, a bűnt kivéve (II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes, 22).

Jézus szándéka azzal, hogy szegénnyé lett nem önmagában a szegénység volt, hanem, amint Szent Pál mondja, az, hogy mi szegénysége által meggazdagodjunk. Ez nem szójáték, hanem Isten logikájának a szintézise, amely a szeretet logikája. Isten nem a magasságból dobta le ránk az üdvösséget, mint valami alamizsnát. Krisztus szeretete nem ilyen. Amikor Jézus lemegy a Jordán folyóhoz és engedi, hogy János megkeresztelje, nem azért teszi, mert bűnbánatra és megtérésre van szüksége. Azért teszi, mert a bűnbocsánatra szoruló emberek közé akar menni, hogy vállára vegye bűneik terhét. Ezt az utat választotta arra, hogy vigasztaljon, üdvözítsen és megszabadítson minket nyomorúságunktól. Jézus minket gazdaggá tévő szeretete abban rejlik, hogy testet ölt és magára veszi gyöngeségeinket, bűneinket és közli velünk Isten végtelen szeretetét.

Krisztus szegénysége a legnagyobb gazdagság. Jézus gazdag az Atya iránti határtalan bizalomban, az állandó ráhagyatkozásban, egyedül az ő akaratának és dicsőségének keresésében. Jézus gazdagsága Fiúságában rejlik, az Atyával való egyedülálló kapcsolatában. Amikor Jézus arra hív bennünket, hogy vegyük magunkra édes igáját, azt kéri, hogy az ő „szegény-gazdagságából” és „gazdag-szegénységéből” gazdagodjunk és osztozzunk gyermeki és testvéri Lelkében, váljunk fiakká a Fiúban, testvérekké az elsőszülött sok testvér között (vö Rom 8,29). Az egyetlen nincstelenség az, ha nem Isten fiaiként és Krisztus testvéreiként élünk.

Gondolhatnánk azt is, hogy mivel Jézus már bejárta a szegénység útját, mi, akik utána jövünk megfelelő eszközökkel megmenthetjük a világot. Nem így van. Isten minden korszakban és minden helyen továbbra is Krisztus szegénységén keresztül üdvözíti az embereket és a világot. Krisztus szegénnyé válik a Szentségekben, az Igében és Egyházában, amely a szegények népe. Isten gazdagsága nem tud áthaladni a mi gazdagságunkon, hanem mindig és egyedül a mi személyes és közösségi szegénységünkön keresztül halad Krisztus Lelkétől éltetve.

A Mestert követve mi keresztények meghívást kaptunk, hogy felismerjük a testvérek ínségét, megérintsük, felvállaljuk és konkrétan fáradozzunk azok enyhítésén. A nyomorúság nem azonos a szegénységgel. A nyomorúság a bizalom, a szolidaritás, a reménység szegénysége. Három fajta nyomorúság van: anyagi, morális és spirituális nyomorúság. Az anyagi nyomorúság esetében, amelyet általános szóval szegénységnek neveznek, vagyis, amikor nincsenek meg az emberi személyhez méltó életfeltételek, az egyház felajánlja szolgáló szeretetét. A szegényekben felismeri Krisztus arcát. Amikor tehát a szegény embert szeretjük és segítjük, akkor Krisztust szolgáljuk.

Nem kevesebb aggodalomra ad okot a morális szegénység, amely abban áll, hogy rossz szokások és bűn rabjai leszünk. Mennyi család él aggodalmak között például, mert egy tagja – gyakran a fiatalok – alkohol, drog, szerencsejáték vagy pornográfia – fogságában vergődik. Milyen sokan vannak azok is, akik elveszítették az élet értelmét, a jövő távlatait és a reményt. Milyen sokan vannak azok is, akiket igazságtalan társadalmi körülmények, pl. a munkahelyek hiánya megfosztottak attól a méltóságtól, hogy megkeressék a mindennapi kenyeret, valamint az egészséghez és a neveléshez való jogtól. Ebben az esetben a morális nyomorúság kezdődő önpusztítást jelent. Az ínségnek ez a gazdasági összeomlást okozó formája összekapcsolódik a spirituális nyomorúsággal, amely akkor sújt le ránk, ha eltávolodunk Istentől és visszautasítjuk szeretetét.

Ha azt gondoljuk, hogy nincs szükségünk Istenre, aki Krisztusban felénk nyújtja kezét, mert azt gondoljuk, hogy elegek vagyunk önmagunknak, akkor elindulunk a kudarc útján. Isten az egyetlen, aki valóban üdvözít és megszabadít. A spirituális nyomorúság egyedüli ellenszere az evangélium. A keresztény embernek mindenütt azt kell hirdetnie, hogy az elkövetett rosszra létezik a megbocsátás, hogy Isten nagyobb bűneinknél és ingyenesen szeret minket. Az Úr arra szólít bennünket, hogy legyünk a könyörület és reménység üzenetének örömteli hirdetői, hogy vigaszt és reményt adjuk összetört szívű és homályban botorkáló testvéreinknek. Kövessük Jézust. Hozzá csatlakozva bátran új utakat nyithatunk az evangelizálás és az emberi kibontakozás számára.

Kedves Testvérek, a Nagyböjtben az egyház álljon készen arra, hogy tanúskodjon az evangéliumi szeretetről mindazok iránt, akik anyagi, morális és spirituális nyomorúságban élnek. Ezt olyan mértékben leszünk képesek megvalósítani, amilyen mértékben hasonulunk Krisztushoz, aki szegénnyé vált, hogy mi meggazdagodjunk. A nagyböjt alkalmas idő arra, hogy levessük magunkról a fölösleges dolgokat és elgondolkodjunk, hogy miről mondjunk le és gazdagítsunk másokat szegénységünkkel. Ne feledjük, hogy az igazi szegénység fáj. Nem lenne igazi önfosztogatás a bűnbánati távlat nélkül. Nem bízom abban az alamizsnálkodásban, amely nem kerül semmibe, és amely nem fáj. A Szentlélek támogassa jószándékainkat és erősítse meg bennünk az emberi nyomorúság iránti figyelmet és felelősséget. Ferenc pápa üzenetében végül minden hívő embert imáiról biztosítja, a keresztény közösségeknek gyümölcsöző nagyböjtöt kíván. „Kérlek benneteket, hogy imádkozzatok értem. Az Úr áldjon meg és a Szűzanya oltalmazzon benneteket.”

                                                                                                   Ferenc pápa
 

A betegek világnapja alkalmából, amelyet február 11-én, a Lourdes-i Szűz Mária emléknapján tartunk, nagy szeretettel és együttérzéssel gondolunk minden beteg testvérünkre, akik valamilyen intézményben vagy családjuk körében vannak. Meg kell érezniük mindannyiuknak az egész egyház, irántuk való szeretetét és gondoskodását. Minden emberi élet, különösen a gyenge és a beteg élet nagylelkű és szeretetteljes elfogadása, a keresztény ember evangéliumi tanúságtételének fontos része, Krisztus példájára, aki lehajolt a testileg és lelkileg szenvedő emberhez, hogy meggyógyítsa.

Az evangéliumokat olvasva világosan látszik, hogy Jézus mindig különleges figyelmet fordított a betegekre. Nemcsak elküldte tanítványait, hogy gyógyítsák sebeiket (vö. Mt 10,8; Lk 9,2; 10,9), hanem alapított számukra egy külön szentséget is: a betegek kenetét. Jakab levele tanúsítja, hogy ez a szentségi cselekmény már az első keresztény közösségben jelen volt (vö. Jak 5,14-16): a betegek kenetével, melyet a papok imádsága kísér, az egész egyház a szenvedő és megdicsőült Úrra bízza a betegeket, hogy enyhítse fájdalmukat és üdvözítse őket, sőt buzdítja őket, hogy lelkileg egyesüljenek Krisztus szenvedésével és halálával, hogy ezáltal Isten népének javát szolgálják.

Ez a szentség arra indít, hogy az Olajfák hegyének kettős misztériumát szemléljük, ahol Jézus drámai módon szembesült az Atya által mutatott úttal, a szenvedésnek, a tökéletes szeretetnek az útjával, és elfogadta azt. A próbatételnek abban az órájában Ő közvetítő, „magában hordozza, magára veszi a világ fájdalmát és szenvedését, Istenhez szóló kiáltássá formálva azt, Isten szeme elé és az Ő kezébe helyezi, azaz valóságosan a Megváltás művébe” (Lectio divina, Találkozó a római klérussal, 2010. február 18.). De „az Olajfák hegye az a hely is, ahonnan Ő felment az Atyához, tehát a Megváltás helye. Az Olajfák hegyének kettős misztériuma mindig „aktív” az egyház szentségi olajában…, Isten szeretetének jelében, amely megérint minket” (Homília, Olajszentelési szentmise, 2010. április 1.). A betegek kenetében az olaj szentségi anyagát kapjuk meg, úgymond „Isten orvosságát…, amely most biztossá tesz minket az ő jóságában, megerősít és megvigasztal, ugyanakkor a betegségen túl a végleges gyógyulás, a feltámadás felé irányítja figyelmünket (vö. Jak 5,14)”

Ez a szentség ma nagyobb figyelmet érdemel, mind a teológia terén, mind pedig a betegek felé irányuló lelkipásztori tevékenységben. Figyelembe véve a liturgikus imádság szövegeit, amelyeket a betegséghez kötődő különböző élethelyzetekben és nem csak a földi élet végén alkalmazunk (vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1514.), a betegek kenetét nem tarthatjuk „kisebb szentségnek”, mint a többit. A lelkipásztori törődés és figyelem a betegek iránt, míg egyrészről Isten gyöngédségének jele a szenvedő ember iránt, másrészről lelki hasznot hoz a papok és az egész keresztény közösség számára is, annak tudatában, hogy amit a legkisebbnek teszünk, azt magának Jézusnak tesszük (vö. Mt 25,40).

A „gyógyulás szentségeivel” kapcsolatban Szent Ágoston megállapítja: „Isten meggyógyítja minden betegségedet. Ne félj tehát: minden betegségedből meggyógyít… Neked csak hagynod kell, hogy Ő gyógyíthasson téged és nem szabad visszautasítanod kezét”

Máriára, az Irgalom Anyjára és Betegek Gyógyítójára emeljük bizalommal tekintetünket és őt szólítjuk imádságunkkal. Az ő anyai együttérző szenvedése, amelyet a kereszten haldokló Fia mellett élt át, kísérje és tartsa meg a hitet minden beteg és szenvedő emberben a testi és lelki sebekből való gyógyulás útján.

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe Mária tisztulásának napja – görögül hypapanté, vagyis találkozás. Arra emlékezünk, amikor Szűz Mária, negyven nappal Jézus születését követően, bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban. A mózesi törvény szerint előírt áldozat fölajánlásakor jelen volt Anna és az agg Simeon is, aki a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust. A világ világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki a gyertyaszentelés szokása.

Az Úr Jézus bemutatását – Praesentatio Domini – Jeruzsálemben már a IV. században megünnepelték: Aetheria elbeszélése szerint 385. február 14-én ünnepi körmenetet tartottak. Minthogy karácsonyt január 6-án ülték, a negyvenedik nap február 14-ére esett. Attól kezdve, hogy Jézus születésének ünnepnapja december 25-ére került, Jézus bemutatását február 2-án kezdték ünnepelni.

Róma a VII. században fogadta el e liturgikus napot, a Simeon és a kisded Jézus találkozására utaló Hypapante (találkozás) néven. A X. századtól a nyugati egyház liturgikus könyvei egyre inkább Mária tisztulását emelik ki, és erről nevezik el az ünnepet – Purificatio. A keleti egyház hagyományával teljes összhangban 1960 óta ismét az Úr ünnepeként, Urunk bemutatásaként tartjuk számon.

A Müncheni kódexben (1466) Szűz Mária tisztulatta, az Érdy-kódexben (1527) Asszonyunk Mária tisztulatja, Mária tisztulásának napja (purificatio Beatae Mariae Virginis) néven szerepel. Az 1092-es szabolcsi zsinat a kötelező ünnepek közé sorozta, a XX. század elejétől tanácsolt ünnep.
Az 1494. évi királyi számadáskönyv szerint Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén királyaink a szentmisén megjelent főpapok és országnagyok között gyertyát osztottak szét.

Negyven nappal Jézus születése után, a mózesi törvény szerint előírt áldozat fölajánlásakor a jeruzsálemi templomban jelen volt az agg Simeon is, aki a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust. A világ világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki a gyertyaszentelés szokása.

„A gyertya Krisztus, kinek testét a viasz, lelkét a cérna, s istenségét a világosság ábrázolja” – írja Tőkés István. A szentelt gyertya mint Jézus Krisztus jelképe egyike a legrégibb szentelményeknek; már az ókeresztény korban Krisztus jelképévé vált: magát fölemészti, hogy másoknak szolgálhasson. A Pray-kódex tanúsága szerint a magyar középkorban ezen az ünnepnapon először a tüzet áldották meg, majd ennél a szentelt tűznél gyújtották meg a gyertyákat. Az ünnep már a magyarországi miseliturgia legősibb forrásában, a XI. századbeli Hahóti-kódexben is előfordul – olvasható Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában.

A magyar paraszti hagyományban a szentelt gyertya a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az embert: keresztelésig az újszülött mellett világított; amikor a fiatal anya először ment templomba, szintén gyertyát vitt a kezében; gyertyát égettek a súlyos beteg mellett, szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe. A szentelt gyertyát a sublótban, ládafiában tartották, vagy szalaggal átkötve a falra helyezték.

Ma Gyertyaszentelő van, Mária,
és azt a Krisztust,
aki bennem él, aki növekszik,
s még olyan kicsi
mutasd be, kérlek,
az Atyának.

Ma Gyertyaszentelő van, Mária,
és azt a szívet, mely alig remél,
csak tépelődik,
s a felét hiszi,
tedd ki a Fénynek
a Gyógyulásnak.

(Szent-Gály Kata)

„Jézus fénye szelíd, nyugodt fény, a béke fénye, mint karácsony éjszakájának fénye, melyből áldás jön felénk.”

                                                                                                                                     (Ferenc pápa)

Karácsony olyan, mint egy forrás, amelyből merítenünk kell, ahol megpihenhetünk, ahol együtt örülhetünk másokkal, ahol megajándékoznak és mi is ajándékozunk, és ahol Isten jelen van közöttünk.

A szent ünnepekben megtartó és megtapasztalt erő adjon segítséget ahhoz a szolgálathoz, amely ránk vár életünk különböző helyszínein, ahol emberekkel találkozunk.
Áldott, szent karácsonyt, és boldog jövőt ígérő új esztendőt kívánva, szeretettel:
                                                                                                                 Győző atya

Az advent csendje hatalmába kerít. Nincs bizonytalanság az érkezés felől. Biztosak vagyunk, hogy eljön a Karácsony, megérkezik, akit várunk. Sorra elégnek a gyertyák, de vajon felkészítjük-e lelkünket a Megváltó befogadására? Istennek legyen hála, hogy minden évben megadatik a lehetőség, hogy mindennapjaink rohanásai közepette megálljunk, az égre szegezzük tekintetünket, önmagunkba nézzünk, s újabb döntéseket hozva változtassunk mindennapjainkon. Erre szolgál az adventi készületi idő: újból éljük át az Isten eljövetele utáni vágyódást és a belső lelki fordulatot, amelyet az esemény előkészíteni szándékozik.

Számunkra most van advent, KRISZTUS MA AKAR HOZZÁNK JÖNNI, ebben az évben is meg akar születni bennünk. Meg kell változtatnunk életünket, alkalmassá kell válnunk arra, hogy befogadjuk Krisztust és megváltó üzenetét.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok a kedves olvasó számára örömteli adventi időszakot, amely legyen olyan, hogy Karácsony szent ünnepén megszülethessen mindannyiunkban a BÉKE és a SZERETET.

                                                                                         Győző atya

Az ADVENTI NAPTÁR eléréséhez kattintson az "Olvasson tovább"-ra, majd az aktuális dátumra!